Nagy-Britannia 1942-re egy hatalmas bombázóhadjáratot készített elő Németország ellen, és Sir Arthur Harris, aki nemsokára a brit bombázóparancsnokság élére került, meggyőződéssel hitte, hogy a bombázás, ha kellő méretű, önmagában elég a háború megnyeréséhez. Az amerikai légierő parancsnokai egyetértettek vele. A többi fegyvernem vezérkari főnökei - angolok és amerikaiak egyaránt - legkevésbé sem. Ők szilárdan hitték, hogy Németországot csak hatalmas szárazföldi ütközetekben győzhetik le. Ez a vita nem dőlt el Washingtonban, sőt szóba sem került a kérdés. Ily módon a két stratégia párhuzamosan futott több mint két éven át. Szárazföldi hadseregeket készítettek föl és terveket dolgoztak ki a végső európai partraszállásra. Az amerikai flotta fölkészült a japánok elleni ütközetekre. Ugyanakkor a RAF, később pedig az amerikai légierő is a maga útját járta, folytatta mindentől független bombázását, amelyről makacsul állították, hogy egymaga nyeri majd meg a háborút.
Nagyszabású szárazföldi küzdelmek híján a közvélemény szemében a bombázóhadjárat volt a diadalmas bizonyítéka annak, hogy igenis hadat viselnek, mégpedig offenzív jelleggel. Néhányan kétségbe vonták az olyan stratégia erkölcsösségét, amely megkülönböztetés nélkül a polgári lakosság ellen irányul. Azt azonban szinte senki sem fogta föl, hogy a légioffenzíva mindettől függetlenül is katasztrofális hiba volt.
1944-ig az angolok és az amerikaiak nem rendelkeztek sem olyan felszereléssel, sem olyan repülőgépekkel, amelyekkel pontbombázást hajthattak volna végre - márpedig a későbbiekben ez bizonyult igazán hatásos stratégiának. Az amerikaiak nappali bombázása szánalmas kudarcba fulladt. Az angolok csak éjszakai területbombázást tudtak folytatni - ezt a stratégiát eredetileg a német gyárak ellen szánták, aztán, amikor nem vált be, a német morál ellen. Egyik célt sem érték el.
A válogatás nélküli bombázás több kárt okozott a szövetségeseknek,
mint a németeknek. A nehézbombázók gyártása nagyétkű dolog volt. A brit
haditermelésnek több mint harmadát felfalta, nem is beszélve a
kölcsönbérleti szállítmányok tekintélyes részéről. Kevesebb erőforrás
jutott a harckocsik előállítására, 1943-ig szinte semmi a deszant-
járművekére. A stratégiai bombázás ráadásul elvonta a repülőgépeket a
fontosabb tevékenységtől. A brit flotta repülőgépeket követelt a
tengeralattjárók elleni atlanti-óceáni őrjáratokhoz - ez sürgetőbb,
noha kevésbé drámai feladat volt, mint Németország bombázása. A RAF
egytől sem volt hajlandó megválni. A háborús kabinet időnként
beavatkozott, de utána a RAF szinte azonnal visszavonta a gépeit. Az
atlanti-óceáni őrjáratok szűkölködtek repülőgépekben, a Közel- és a
Távol-Kelet szintén, a második front szintén - és mindez egy olyan
bombázási stratégia miatt, amely makacsul nem hozott eredményt.
Sir Arthur Harris ügyesen bánt a publikummal. Az 1942. májusi, Köln elleni támadásának például, amelyben ezer bombázót vetett be, nem annyira a német, mint a brit közvélemény megdolgozása volt a célja.
Kölnben, a hivatalos német jelentés szerint, "két héten belül szinte teljesen normalizálódott a város élete". A brit újságok ezt nem tudták, és Harris kormányon belüli bírálói képtelenek voltak ellenállni további követeléseinek. Harrisnek nem szegték a kedvét az ékesszóló bizonyítékok, amelyek arról tanúskodtak, hogy a bombázásnak nincs döntő hatása. Azzal érvelt, hogy a mostani hatástalan légioffenzíva fölkészíti a bombázóparancsnokságot a későbbi hatásosabbra. Voltaképpen azonban az az egyszerű szabály vitte diadalra a stratégiai bombázás gondolatát, hogy háború idején jobb helytelenül cselekedni, mint semmit sem tenni. Ha az angolok nem bombázzák Németországot, szinte az lenne a látszat, hogy nem is állnak vele háborúban! Így érvelt annak idején az I. világháborúban Haig a Somme és Passendale mellett - és a második világháború Haigje Sir Arthur Harris volt.
Azért persze származtak a bombázásból előnyök is. Több mint egymillió
németet irányítottak át a gyárakból a légoltalom területére. Maguk az
üzemek is átálltak a bombázók gyártásáról a vadászgépek
előállítására, s ez egyre jobban megnehezítette a németeknek a
megtorlást. Ami még fontosabb volt, a német vadászgépeket otthon
tartották a német városok védelmére, úgyhogy szinte eltűntek a
frontokról. Amikor 1944-ben a szövetségesek partra szálltak Norman-
diában, teljes légi fölényben voltak. Hasonlóképpen a nehéz légelhárító
lövegek, amelyek veszélyesen jó harckocsielhárító fegyverek voltak,
Németországban maradtak. Mindez fölbecsülhetetlen, bár előre nem
látott jótéteménye volt a légioffenzívának.
