Mindig is nagyon kedveltem a történelmet, főleg a második világháborús események vonzottak. Úgy gondolom, a történelmi könyvek nagyon jól leírják a múlt eseményeit, azonban még a legnagyobb és legvastagabb lexikon sem képes arra, hogy egy ember személyes tapasztalatait helyettesítse, aki részese volt az adott eseménynek. A legjobb módszer egy közvetlen beszélgetés, amikor az érzelmek minden szónál többet mondanak. Keresgélés közben családom segítségével találtam rá egyik kedves ismerősünk férjére, aki Tatán él, és családjával együtt áldozata volt minden idők egyik legnagyobb pusztításának, a holokausztnak.
Háborús élményeivel kapcsolatban telefonon kerestem fel Rácz Mihályt, aki örömmel vállalta a beszélgetést és a segítséget dolgozatomhoz. Nagyon mély nyomott hagyott bennem életének minden mozzanata. Persze tanultam és tudtam, hogy milyen borzalmakat kellett elszenvednie egy-egy népnek azért, mert egy könyvben „alacsonyabb rendűnek" nyilvánították őket. Idáig mindig csak szakirodalmakat, lexikonokat lapozva ismerhettem meg a „lágerlakók" sorsát. Így, hogy egy ismerős személyesen mesélte és írta le megrázó emlékeit, nagyon közelinek éreztem az érzelmeket, a mondatokat átitatta a szenvedés és nyomorúság. A beszélgetést kissé idegesen kezdtem, de Mihály nagyon közvetlen és nyugodt volt. Elmesélte történetét, ezt szeretném megosztani mindazokkal, akik a pályázatomat olvassák.
Rácz Mihály 1927. március 16-án született Budapesten, de családjával Abádszalókon éltek, jó anyagi körülmények között. 100 hold földdel rendelkeztek, amelyen sok állatot is tartottak, mint például bivalyt, ökröt, lovat és sertést. Édesapja állatorvos volt, aki az első világháborút is végigharcolta. Mihály édesanyja a háztartást vezette otthon, míg nővére telkük dolgait intézte. A történet főszereplője az első négy osztályt szülővárosában végezte, majd Karcagra került gimnáziumba és kollégiumba.
Minden gyötrelem azzal kezdődött, hogy a második hadsereg doni veresége után a német hadsereg 1944. március 19-én megszállta Magyarországot, ezzel Sztójai Döme lett az ország új miniszterelnöke. Az ország elfoglalása miatt még április elején befejeződött a tanítás, és a húsvéti szünet előtt érettségizni kellett a negyedikeseknek, majd katonának vonultak. Április első napjaiban megjelent a harmadik zsidótörvény is, ebben mondták ki például a „10 cm átmérőjű, kanárisárga színű, hatágú csillag" viselésének kötelezettségét, illetve egyéb jogfosztó rendeletekkel próbálták gyengíteni a zsidóságot. Mivel a családfő magas kitüntetésekkel rendelkezett, kérte családja kivételezettségét a sárga csillag viselése alól. Mikor április utolsó vasárnapján a szokásos abádszalóki vásárt tartották, a kivételezettségi engedély még mindig nem érkezett meg, azonban a zsidóság megsemmisítésének terve egyre nagyobb utat tört magának. Közben megérkezett a család életét teljesen feldúló hír, miszerint hétfő reggel hét órakor mindegyik családtagnak Kiskunhegyesre, a gettóba kell mennie. Senkit sem érdekelt, hogy egy köztiszteletben álló, szakmájában kiválóan tevékenykedő, ártatlan embert és családját a németek akarata miatt kínok között veszni hagynak.
Hétfő reggel 7 órakor a kocsis előállt, hogy a félelemmel teli családot Kiskunhegyesre vigye. Rácz Mihály és szerettei 1944. április utolsó vasárnapján érkeztek meg a gettóba. A gettót a szokott módon, drótkerítéssel választották el a külvilágtól. Az elmondások szerint a ott-tartózkodásuk idején nekik még viszonylag szerencséjük volt, ugyanis Mihály édesapja kapcsolatai révén jól ismerte az ottani csendőrt, aki gyakran hozott nekik ételt vagy híreket a „kinti" életről. Végül 1944. május 26-án Ráczékat bevagonírozták Kiskunhegyesen, és a szolnoki cukorgyárba szállították őket. A legnagyobb embertelenségeket kellett kibírniuk az itt tartózkodóknak. A rokonoknak egy helyre kellett lepakolni a megmaradt tulajdonaikat a gyár udvarán. Az ellenőrzéskor a csendőrök és az SS-katonák mindent elvettek, ami csak megtetszett nekik. A cukorgyári éjszakák azonban mindennél félelmetesebbek voltak: esténként mindenkinek a gyár csarnokába kellett mennie. A kis gyárba több száz zsidót kényszeríttettek, Mihály szerint az emberek „úgy álltak, mint a heringek". A megfélemlítés eszköze volt, mikor a katonák a sötétben a levegőbe lövöldöztek úgy, hogy az embereknek ne legyen bántódása. Ezzel is azt akarták elérni, hogy elkobozhassák a zsidók értékeit. Nagyon sokan megőrültek ezen a helyen, Mihály édesapja is képzelődött esténként. Úgy gondolom, hogy egy mai ember számára elképzelhetetlen, milyen borzalmakat éltek át ezek az emberek csupán azért, mert „rossz családba" születtek. (Ilyen munkaszolgálatos emléke egyik nagy magyar költőnknek, Radnóti Miklósnak is lehetett. Hiszen zsidó származása miatt őt is többször behívták munkaszolgálatra, többek között egy cukorgyárban is dolgozott Hatvanban.) A munkaszolgálat tulajdonképpen meghatározta a családtagok további sorsát is, ugyanis június 6-án két vagon gördült be a vasútnál lévő cukorgyárhoz. Rácz Mihály nagyapja elintézte, hogy a család együtt maradhasson. Egyedül az édesapának kellett elválnia szeretteitől, őt ugyanis betegsége miatt a másik vasúti kocsiba osztották, mondván, hogy kórházba szállítják. Nagyon nagy szerencse, és egyben a sors fintora, hogy a 82 éves Mihály még ma is köztünk lehet. Ha abba a vagonba került volna, amelybe édesapja, akkor ő is egyenesen a legrémisztőbb auschwitzi haláltáborba került volna. Onnan pedig már nem volt visszaút. Egy kicsi vagonba nyolcvan ember került, akik csupán egy vödör vizet és egy ürüléknek való vödröt kaptak. A szerelvények kicsi ablakát is dróttal futtatták, nehogy valaki megszökhessen. Mivel az áldozatok leggyakrabban éjszaka, a sötétben utaztak, sokszor nem is tudták, hol vannak.
Az első, strasshofi lágerbe június 8-án érkezett meg Rácz Mihály nagyapjával és családtagjaival. Mihály feladata kortársaival együtt az volt, hogy felvegyék az érkező zsidók adatait. Hogy milyen ételt szolgáltak fel az áldozatoknak, Mihály szavait idézem: „ A lágerkaja nagyon gyenge volt, reggel kávé, délben dörgemüse főzelék volt egy szelet kenyérrel, este a főzelék levessé hígítva, kenyér. Ez nem volt hízókúra." A kávé csak egy felhígított és megszínezett porszerűség volt, a „dörgemüse" egy főzelékhez hasonlított, amelyben csak néha úszkált egy-egy zöldség. Mihály elmondta, hogy mivel összebarátkoztak a táborvezetővel, egyáltalán nem is lettek volna olyan rosszak a körülmények, csakhogy a közelben két reptér is volt. Wiener Neustadt környékén gyakran dobtak le bombát angol és amerikai repülők, és félő volt, hogy a pilóták azt hiszik, a barakkokban német katonák laknak. Ezért itt állandó halálfélelemben lehetett csak élni. A család úgy határozott, hogy mindenképpen el kell hagyniuk a lágert, és mezőgazdasági munkára kellene jelentkezni, hiszen így legalább egy kis krumplihoz juthatnának. És milyen a sors, Mihály sejtése csakhamar beigazolódott. Sorstársaitól megtudta, hogy a táborra később valóban egy bomba esett, amitől a strasshofi tábor szinte teljesen megsemmisült. Másnap reggel egy traktor Wulzeshofenbe szállította a családot, ahol az előző táborhoz képest a helyzet jobbnak mutatkozott. A nők kaptak alapanyagokat az ételekhez. Egy kis konyhába küldték őket, az asszonyok látták el a többi táborlakót élelemmel, naponta háromszor. Ez idáig nem is tűnt olyan borzalmasnak, csakhogy a nehéz munkáról még senki sem tudott.
A mezőgazdasági munka helyett az volt a
csoport feladata, hogy elmenjenek a 6 km-re fekvő kis folyócskához, a
Polkauhoz. Itt aztán olyan munkát kaptak, amire senki sem számított. Nőknek és
férfiaknak egyaránt alsóneműre kellett vetkőzniük, magukra húzták a combig érő
gumicsizmát, így mehettek a vízbe. Mivel a Polkau nagyon iszapos volt, a
munkaszolgálatosoknak meg kellett tisztítaniuk a folyócskát. A nyári melegben
az emberek a lábfejüktől fejük búbjáig sárosak, koszosak lettek, ráadásul az
iszapba egyre csak belesüllyedtek. A megvalósítást még az is nehezítette, hogy
alig akadt valaki, aki képes lett volna a munkára, hiszen a csoport nagy része
gyermekekből, nőkből és idősekből állt. Mihály ekkor volt 17 éves, talán ő volt
leginkább erre a feladatra termett. De ő is nagyon sokat szenvedett. Ráadásul a
lelki fájdalmak a fizikai nehézségeknél is erősebbek lehettek. Ezért nem volt
mit tenni, a csoportvezető orvos, aki nagyon jól beszélt németül, elment a falu
vezetőségéhez, hogy ők nem alkalmasak erre a megterhelésre, és eredetileg
mezőgazdasági munkára jelentkeztek. Így a csoport augusztus 5-én végül
elszabadult erről a helyről, és traktorral Blaustandenbe vitték őket. Mihályék
a tehenészet feletti padlástérben kaptak négy szobában szállást. Mihály azt mesélte,
hogy ő ezen a helyen érezte magát a legemberibben. Korábbi számításuk, hogy
majd a mezőgazdasági munkánál mindig lesz élelmük, valóban beigazolódott.
Blaustandenben a kényszermunkások számára is korlátlanul volt tej, liszt,
mindenféle zöldség és gyümölcs. Ebben a nehéz időszakban az itt lévő zsidó nép
számára mégis megmutatkozott egy kis irgalmasság. Bár Mihály leírása szerint a
táborvezető magas, szigorú tekintetű ember volt, mégsem volt kőből a szíve.
Ugyanis megengedte a zsidóknak, hogy levegyék a sárga csillagot. Ezzel
tulajdonképpen ebben a gazdaságban Mihályék majdnem egyenrangúak voltak a
többiekkel. Aztán az iszaphordást követően főszereplőm egy sokkal kellemesebb
feladatot kapott. Mihály bácsi gondjára bíztak egy ökröt-azt kellett etetnie, és kétnaponként a takarmányt
szállítani vele. Interjúalanyom említette, hogy Blaustandenben, a
mezőgazdálkodás közben is lehetett hallgatni az úgynevezett Kossuth Rádiót. Ez
egy magyar rádiócsatorna volt, ami teljesen németellenes témákkal foglalkozott.
Volt a tanyán egy pán Dufek nevezetű cseh férfi, aki minden délben munka közben
kitette a tanyára a rádiót, így Mihály bácsiék értesülhettek az otthoni
eseményekről. Nagyon kevés olyan tábor és munkahely volt, ahonnan a zsidó
rabság írhatott. Blaustandenben azonban volt rá lehetőség, mindenki írhatott
négy levelezőlapot, és az ezekre érkező válaszokat is kézhez kaphatták.
Rácz Mihály ételjegye a deportálások korából:
Így ment minden egészen 1945. április 2-ig, amikor a főintéző közölte, hogy megjött a parancs, és a csoportnak másnap reggel 7 órakor el kell hagynia a tanyát. Nem volt mit tenni, engedelmeskedniük kellett. Mivel azonban a főintéző rendes ember volt, ellátta őket mindenféle mezőgazdasági terménnyel, sőt még egy zsák cigarettával is, ami Mihály gondjaiba került, és ami később a csoportot is megmentette...
Reggel aztán útnak indultak szegény menekültek, immár sárga csillaggal a mellükön, „elhagyták a biztos menhelyet, Blaustandent." A menetelés egészen április 18-ig tartott, és csak itt-ott elszórva lehetett számítani egy kis ételre. Mihály bácsiék rengeteg helyen megfordultak. Mivel Németországban és környékén sem volt jellemző a gazdagság, ott is élelmiszerjegyet osztottak, így nagyon keresett lett Mihályék cigarettája. Ezzel úgy tudtak kereskedni, hogy magyar menekültek lettek, és bármit elérhettek. Az ő táboruk mellett, Harmanschlagban főszereplőm észrevett egy sárga csillagot viselő csoportot. Ők látták, hogy Mihály bácsiék viszonylag jól élnek. A magyarok hiába akartak titokban nekik is segíteni, a csoportvezetőjük irigységből addig mesterkedett, míg az osztrák csendőröknek elárulta őket. Így aztán a magyar zsidócsoportnak is vagonra kellett szállnia április 24-én. A prágai pályaudvaron keresztül utaztak az emberek Terezienstadtig. Mihály bácsi szerint ez volt az egyik legembertpróbálóbb időszak. Három napig semmi élelmet nem kaptak, naponta kétszer hozhatott Mihály egy kis vödör vizet a sok embernek. Terezienstadt egy nagy, régi katonai város volt, öt-hatszorosa a komáromi erődrendszernek. Itt már viszonylagos nyugalom volt, az SS-katonákat kikergették a tábor területéről, Csehország és a város saját rendőrsége tartott fegyelmet. Innentől már nem sok minden történt, ugyanis a fegyverszünet utáni napon, május 10-én az oroszok felszabadították a cseh lágert. Ezzel tulajdonképpen be is fejeződött Mihály bácsi és sok ezer zsidótársának rémülete. Számomra április-május környékén egy kissé felgyorsultak az események. De a holokausztot átélt embereknek bizonyára felejthetetlen emlék marad, amikor megmenekültek a lágerekből.
Az utolsó táborból Mihály bácsi és családja június 6-án indulhatott Budapestre. Sajnos főszereplőm édesapját már nem láthatta viszont , hiszen ahogy korábban említettem, ő Auschwitzba került, ahonnan számára már nem volt menekülés. Minden elszállított zsidó kapott egy deportálási igazolványt Pesten. Mikor főszereplőm azt hitte, hogy az üldözések és elzárások után rosszabb már nem történhet, tévedett. A bombázások idején az abádszalóki lakosokat átköltöztették Egerbe. Ekkoriban két bomba esett a városra. Az egyik éppen Mihályék házának hátsó részére, így az otthonuk használhatatlanná vált.
Főszereplőm a nagynénjéhez került, majd kis idő múlva sikerült egy kevéske pénzt összeszedniük, és abból építtettek egy egyszoba-konyhás kis lakást. A németek az összes már fent említett állatot elvitték, és még csak ezután kezdődött a szovjetek fosztogatása. A Rácz családnak teljesen új életet kellett kezdenie.
Mihály visszament Karcagra, ahol 1947-ben érettségizett. Innen az állatorvosi főiskolára került, ahonnan egy véletlen hiba miatt eltanácsolták. Ekkor jelentkezett az orvosi egyetem gyógyszerész karára, ahová sporttevékenységei miatt felvették. Ez a pálya később egész életére hatással volt. Főszereplőm ma is az egyik legelismertebb gyógyszerész. Számos elismerést és díjat mondhat magáénak. Jelenleg boldogan él feleségével kis házukban.
Ez volt Rácz Mihály története, ennyi gyötrelmet, ennyi kitüntetést hagyva maga után. Az egyik legszélsőségesebb sors az övé: egyszer fent, másszor lent. Mindent összevetve úgy éreztem, hogy bár Mihály bácsi rengeteg fájdalmat élt át a zsidóüldözés következtében, mégis büszkén tudta elmesélni élményeit. Büszke volt arra, hogy a tragédia után még ma is köztünk lehet, örült annak, hogy az üldözés után talpra állt, és rengeteg miniszteri és egyéb magas rangú kitüntetéssel rendelkezik. Az embernek általában a legfájdalmasabb élményeiről a legnehezebb beszélnie. Ő azonban boldog volt, hogy érdeklődtem élete iránt, és mikor mesélt, azt teljes átéléssel és érzelemmel tette. Úgy hiszem, méltán húzhatja ki magát, ha életútjáról kérdezgetik. Ez úton is köszönöm Rácz Mihálynak a segítséget!
Írásomat egy idézettel zárom:
„Vannak olyan napok, mikor az ég szürke, de ez nem jelenti azt, hogy a Nap örökre eltűnt." /Arnaud Desjardins/
Felhasznált irodalom / Mellékletek
Történelem 8. - Nemzeti Tankönyvkiadó, 2004.
Rácz Mihály elbeszélése
Írta: Licul-Kucera Viktória
