Amikor júliusban végleg kiderült, hogy Tokióval a katonai szövetség
nem valósítható meg, a berlini diplomácia, ha kissé tétovázva is,
átváltott a "második lehetőségre", s Moszkvához kezdett közeledni. Az
új háború egyre fenyegetőbb árnyékában a Szovjetunió a minden oldalról
körülrajongott potenciális szövetséges szerepébe lépett elő. A
nyugati hatalmaknak eleinte feltétlenül nagyobb esélyük volt azon
törekvéseik megvalósítására, hogy a Lengyelországnak és Romániának
nyújtott garancia-nyilatkozatokba ilyen vagy olyan formában a
szovjeteket is bevonják, és őket is kötelezzék a közép és kelet-európai
államrend megvédésére Németországgal szemben. Mindez annak ellenére
történt, hogy a Szovjetuniót fél évvel korábban még kiszorították a
müncheni konferencia-asztal mellől, és ezáltal újabb tápot adtak a
Kreml vezetésének az intervenciós évekre visszanyúló mély
bizalmatlanságának a kapitalista államokkal szemben. Hitler, ha
hihetünk Von Weizsacker államtitkárnak, egy ideig arra gondolt, hogy a
nyugati hatalmak Sztálinnal kötött egyezsége esetén Lengyelország
megtámadását az utolsó pillanatban elodázza, és 1939 szeptemberére
Nürnbergbe összehívja a "béke pártkongresszusát".
Végül a diktátornak ismét mások siettek segítségére: Chamberlain és Daladier nem tudtak felülkerekedni bizalmatlanságukon a "félig ázsiai Oroszországgal" (Chamberlain kifejezése) szemben, s attól különösképp vonakodtak, hogy Kelet-Közép-Európát a Németország elleni átvonulás jogáért a szovjeteknek engedjék át. A varsói kormány is vehemensen védekezett az ellen, hogy konfliktus esetén szovjet csapatokat engedjen országába, vagy a szovjet repülőknek átrepülési jogot adva lehetővé tegye a Szovjetunió számára szövetségi kötelezettsége teljesítését. A lengyelek persze reálisan látták annak veszélyét, hogy a szovjetek ezt az 1921-es rigai békében annektált mintegy 200 km széles fehérorosz és ukrán sáv visszaszerzésére használnák fel.
A nyugati hatalmak attól is tartottak, hogy a Moszkvával létrehozandó átfogó szövetségi rendszer éppen ellenkező hatással jár, és a Nyugatról és Keletről történő "bekerítéssel" szemben az "előremenekülés" kétségbeesett lépésére készteti Hitlert.
Így máig is vitatott, hogy különösen a londoni kormány mennyire
folytatott valóban komoly tárgyalásokat a Kremllel, vagy végeredményben
nem nyomásgyakorlásként kezelték-e azokat a nemzetiszocialista
Németországgal történő megegyezés ki- kényszerítésére. A brit és
francia missziók moszkvai tárgya- lásainak meghiúsulásával Berlinnél
volt a labda. A Kremlből érkező egyértelmű jelzéseket a német vezetés
hosszas tétovázás után, csak augusztus elején értette meg. E jelzések
közé tartozott Sztálin híres beszéde 1938. március 10-én az SZKP XVIII.
pártkongresszusán, amely szerint nem hagyja, hogy országát
konfliktusokba vonják be olyan "háborús uszítók, akik ahhoz szoktak hozzá, hogy másokkal kapartassák ki maguk- nak a gesztenyét".
Ugyancsak jelzésértékű volt a nyugati orientáció és a kollektív biztonság elkötelezett szószólójának, a zsidó Litvinovnak a leváltása, valamint Molotov külügyminiszteri kinevezése május 3-án.
Közeledett Lengyelország megtámadásának időpontja, és egyre nagyobb szükség volt a szovjetek jóindulatú semlegességére, illetve a hatalmas orosz nyersanyag-potenciál biztosítására. Az 1939. augusztus 19-én Moszkvával kötött kereskedelmi és hitel-megállapodásnak - valamint az 1940. február 11-én és 1941. január 10-én aláírt két további gazdasági megállapodásnak - az volt a funkciója, hogy a német "hadigazdaságnak" nyersanyagokat (foszfátot, azbesztet, krómot, mangánércet, ásványolajat és nyers gyapotot) biztosítson, ipari javakért és hadieszközökért cserébe. Ezzel egyidejűleg a Szovjetunión keresztül Németország nyitott maradt a Távol-Kelet felé, így egy esetleges brit blokád - az első világháborús helyzettel ellentétben - kijátszhatónak tűnt.
Ribbentrop
1939. augusztus 23-án végül elérte igazi célját: Moszkvában aláírta a
Hitler-Sztálin-paktumot és a titkos kiegészítő jegyzőkönyvet
Lengyelország "negyedik felosztásáról", továbbá az érdekszférák
elhatárolásáról a Keleti- és a Fekete-tenger között. A titkos
kiegészítő megállapodást szeptember 28-án határ- és barátsági
szerződéssel egészítették ki. A tíz évre kötött német-szovjet megnemtámadási szerződés Hitler
számára csupán egy határidős egyezmény, egyfajta szükségmegoldás volt
abból a kényszerből kiindulva, hogy immár eredeti akaratával szemben,
fordított frontállással" a Nyugat ellen kell ,harcolnia. A szerződésnek
egyszerre több funkciót kellett betöltenie: a Szovjetunió
semlegesítését Lengyelország megtámadásakor, Lengyelország keletről
történő stratégiai lekötését és elszigetelését, a nyugati hatalmak
elijesztését az intervenciótól a német-lengyel konfliktusban, nyugati
fegyveres összeütközés esetén keleten szabad hátország biztosítását,
valamint a Wehrmacht vezetésében az európai háborúval szemben még
meglévő ellenállás legyűrését.
