Ahogyan a háborút Európában elképzelték. A felek hadászati tervei és erőik csoportosítása.
A XIX. század végén és a századforduló idején lefolyt háborúk tapasztalatai, valamint a szembenálló hatalmi csoportosulások célkitűzései arra késztették a kor katonai teoretikusait, hogy kidolgozzák a kor hadművészeti elveit és véleményt alkossanak az eljövendő új háborúról. A fegyveres küzdelem megvívásának körülményeit, a rendelkezésre álló anyagi-technikai erőket és eszközöket különbözőképpen értékelték.
A milliós tömeghadsereg döntő szerepét (amelynek fő- és legütőképesebb része a szárazföldi haderő) az angolok kivételével minden katonai teoretikus elismerte. Valamennyien arra a következtetésre jutottak, hogy a jövő háborúját hatalmas tömegek vívják.
Nemzetközi hadgyakorlat a Nagy Háború előtt. Ekkor még mindenki sétagaloppra számított.
A gyorslefolyású háború gondolata általánosan elterjedt. A teoretikusok nagy része a tömeghadseregek és az új, minden eddiginél pusztítóbb harceszközök megjelenését úgy értékelték, hogy az új technika lehetővé teszi a háború gyors befejezését, mert hatása következtében az elkövetkezendő háború minden vonatkozásban pusztítóbb, kegyetlenebb lesz és sokkal nagyobb erőfeszítésekkel és áldozatokkal jár, mint az előzőek - ezért nem tarthat hosszú ideig.
A katonai szakemberek a hadászati feladatok meghatározásánál elsősorban a gyorslefolyású háború gondolatát tartották szem előtt. A döntő siker elérését - az ellenség főerőinek rövid idő alatti megsemmisítését - a háború kezdetén az első összecsapások idejére tervezték. A napóleoni és az azt követő háborúk tapasztalatai és Clausewitz tanítása nyomán úgy vélték, hogy az ellenség rövid idő alatti legyőzése egy döntő csatában is lehetséges.
Azt a clausewitzi gondolatot, hogy nagy döntés csak nagy csatában lehetséges - ahol egyetlen, összecsapásban találkozik minden cselekvés - Úgy értelmezték, hogy minden erőt egy időben, egy arcvonalon kell alkalmazni.
Az erők és eszközök összpontosításával megvívott döntő csata elvét valló teoretikusok azonban több tényezőt számításon kívül hagytak. Nem vették figyelembe, hogy a fegyverek megnövekedett tűzhatása következtében az arcvonalak szélességi kiterjedése megváltozott, a tömeghadseregeket nem lehetett már néhány négyzetkilométernyi területen ütközetbe vetni.
A XIX. század végén, a századfordulón és az azt követő években lezajlott háborúk értékeléséből gyakran helytelen következtetésre jutottak. Többek között nem vették kellően figyelembe sem az orosz-japán (1904-1905), sem a Balkán-háborúk (1912-1913) tapasztalatait annak ellenére hogy sokan a nagy háború főpróbájának tekintették ezeket az összecsapásokat.
Lovassági főtisztek hadgyakorlatot tekintenek meg
A nagyhatalmak katonai vezetői nem figyeltek fel arra, hogy az orosz-japán háborúban az átkarolásra induló csapatok megtorpantak a nagy erejű tűzben, amelynek nagy részét egyre inkább a géppuskák képezték. A támadás lelassulása lehetővé tette az ellenségnek, hogy szárnyait meg hosszabbítsa és zárt arcvonalat alakítson ki. Így az átkarolási szándékkal indított támadás arcból mért csapássá változott, amely nagy veszteségekkel járt. Ilyen körülmények között a gyors döntés mind nehezebbé vált, az ütközetek időtartama elhúzódott. A csapatok tevékenységének méretei mind térben, mind időben megnagyobbodtak.
Például a hadművelet szélességi kiterjedése a Sahó folyó melletti találkozó ütközetben (orosz-japán háború, 1904.) megközelítette, a "mukdeni csatában" (1905.) pedig már túlhaladta a 100 kilométert. A megnövekedett tűz hatása elől a csapatok mind többször lövészárkokban kerestek menedéket és tevékenységük igen sokszor az árokból, helyből folytatott tűzharcra korlátozódott.
A tűz megnövekedett szerepét bizonyították az 1912-13. évi Balkán-háborúk is, ahol a támadás gyakran elakadt a védelem tüzében. A nagyrészt tábori ágyukkal rendelkező tűzérség nem tudta kellően lefogni az ellenség védelmét. E háborúban többször alakult ki állásharc. Például 1912. november közepén a támadó bolgár csapatok a Konstantinápolytól nyugatra kb. 40-50 km távolságra kiépített un. "Csataladzsa-vonalhoz" jutottak ki. A törökök itt a Fekete-tengertől a Márvány-tenger partjáig mintegy 50 km szélességben előkészített jellegű védelmet hoztak létre. A védelem tábori erődítésekkel berendezett támpontokból, illetve helyenként összefüggő lövészárkokból állott. átlagos mélysége 3-5 km volt.
A bolgárok menetből kísérelték meg a védelem áttörését, ez azonban nem járt sikerrel. A védelem - különösen a tüzérség - összefogott tüzében a megismételt rohamok rendre összeomlottak. A támadó hat bolgár hadosztály három nap alatt kb. 10 ezer embert veszített. A sikertelen támadás után a bolgárok is védelemre rendezkedtek be és az állásharc három hónapon át tartott. E háborúk tapasztalataiban a nagyhatalmak vezérkarai inkább saját nézeteik igazolását keresték annak ellenére, hogy az események már jelezték a technika és a hadművészeti elvek között kibontakozó ellentmondást.
A montenegrói hegyekben, felkészülve valamire...de nem arra, ami bekövetkezett.
Azon a véleményen voltak, hogy a sikertelenségek oka elsősorban az orosz, japán, bolgár, török stb. katonák kiképzési hiányosságában, mentalitásukban, a vezetés tehetetlenségében keresendő. Két egyenrangú európai ország háborújában ilyen hibák nem fordulhatnak elő.
Ennek ellenére ezen háborúk tapasztalatai bizonyos vonatkozásban hatottak az elvek kialakítására és a vezérkarok néhány tapasztalatot felhasználtak. Például az orosz vezérkar az orosz-japán háború tapasztalatai, valamint a szerb-bolgár-görög koalíció rövid idő alatti mozgósítása nyomán (Balkán-háborúk) intézkedéseket tett a rejtett mozgósításra és több próbamozgósítást hajtott végre. A németek a támadás tapasztalatait vizsgálva a nehézütegek számának növelését határozták el. A franciák a védelem tapasztalatait igyekeztek hasznosítani.
Ezen tapasztalatok felhasználása azonban a fegyveres küzdelem megvívásának elveit nem változtatta meg. A fegyveres erők létszámának növekedése, valamint a hadseregtípusu seregtestek megjelenése (tábori hadsereg) a katonai teoretikusokat a vezetés és irányítás terén igen nehéz probléma elé állította. A XIX. század közepéig lezajlott háborúkban a vezetés lényegében még harcászati szinten, a seregtest parancsnokának személyes, szóbeli intézkedéseivel történt. A tevékenység kiszélesedésével ez a módszer egyre tarthatatlanabbá vált.
A technikai felfedezések, a távíró és távbeszélő-feltalálása megkönnyítette a harc vezetését, de a gyorsan változó helyzetben a hadsereg megbízható irányítását nem tette lehetővé. A milliós hadsereg seregtesteinek vezetésére általánosan elterjedt az a nézet, hogy ezeknek önállóan kell megoldani hadműveleti feladataikat. A hadászati vezetés szerepe e szerint a nézet szerint csupán arra korlátozódott, hogy még a háború előtt kidolgozza és megadja minden seregtest feladatát. úgy vélekedtek, hogy a tábori hadseregek a háború, illetve a hadművelet megindulásakor "mint a kilőtt nyíl" törnek előre, teljesítik a megadott feladataikat és ezzel kivívják a döntő győzelmet. Ez a nézet lényegében valamennyi európai ország hadseregében elterjedt.
A katonai vezetők elképzelései szerint az önálló hadműveleteket folytató tábori hadseregeknek egymás mellett egylépcsős hadműveleti felépítésben kellett tevékenykedniük, általában 20-30 km szélességben. A hadtestek és hadosztályok egy- vagy kétlépcsős harcrendet alakítottak ki. A hadtest harcrendjének szélessége támadásban általában 6-10, a hadosztály, 3-5 km volt.
A harc tüzérségi párbajból, a sűrű rajvonalakban előretörő gyalogság tűzharcából és szuronyrohamaiból állott. Védelmet csak ideiglenesen, rövid ideig szándékoztak folytatni. Céljaként az időnyerést, a támadásba való átmenet feltételeinek megteremtését határozták meg.
A felek hadászati tervei és erőik csoportosítása
A többmillós hadsereggel felvonuló kontinentális nagyhatalmak (Németország, Franciaország, Oroszország, Osztrák-Magyar Monarchia) hadászati tervére és ennek megfelelően a mozgósítás rendszerére és a mozgósított haderő fegyverzetére, kiképzettségére és csoportosítására jellemző volt, hogy a megvívandó háborút a XIX. századi európai háborúk - méreteiben rendkívül felfokozott - ismétlődéseként fogták fel. Az orosz-japán háború újszerű tapasztalatait alig vették figyelembe, sőt azt a téves következtetést vonták le, hogy a fegyverzet növekedése a háború gyorsabb befejezéséhez vezet. A tüzérséggel és lovassággal támogatott gyalogság előnyomulásán, rohamain, egy hatalmas támadás átütőerején dől el minden, igen rövid idő alatt. Mind a négy nagyhatalom néhány hetes, legfeljebb néhány hónapos támadó háborúra készült fel.
Az Osztrák-Magyar Monarchia tervei
A Monarcia hadászati terve és mozgósítási rendszere több lehetőséggel számolt:
- a Szerbia és Montenegró elleni háborúval (B eset);
- az Oroszország elleni - Németországgal közösen megvívandó - háborúval (R eset);
- számoltak az Olaszország elleni háború lehetőségével (I eset);
- valamint a Romániával szembeni védelmi összpontosítással.
A mozgósítás rendszerét úgy dolgozták ki, hogy az minden eshetőségnek megfeleljen. A haderőt három részre osztották:
1. Az "A" lépcsőt (Staffel - A), ami az l.,3.,4. hadsereget foglalta magába Oroszország ellen tervezték felvonultatni. Amennyiben csak Szerbia elleni háború alakulna ki, akkor a haderő ezen részét nem mozgósítanák, tartalékot képezne arra az esetre, ha Oroszország később mégis beavatkozna.
2. A "minimális Balkán-csoportot" (Minimalgruppe Balkan), ami az 5.,6. hadseregből állt, Szerbia elleni tevékenységre összpontosították. Amennyiben csak Oroszország elleni háborúra kerülne sor, ez az erő akkor is a Szerbia felőli esetleges támadás kivédésére szolgál.
3. A "B" lépcső (Staffel - B), melynek keretébe a 2. hadsereg tartozott kettős feladatot kapott. Ha Oroszország belép a háborúba, akkor felvonul Galiciába, ha nem, akkor Szerbia ellen az 5.,6. hadsereggel együtt, mint "maximális Balkán-csoport" kerül alkalmazásra. Ugyancsak a 2. hadsereget szánták egy esetleges Olaszország elleni háborúra felvonuló erő gerincének. A vezérkar főnöke Conrad is képtelenségnek tartotta az Oroszország és Olaszország elleni egyidejű háborút és kijelentette: "ha Olaszország is fellép, akkor nem mozgósítunk". Romániával szemben már 1913-tól létrehoztak egy védelmi csoportosítást, de csak másodrendű alakulatokkal.
Az orosz haditerv
Az orosz haditerv célkitűzéseit saját érdekei mellett, a Franciaországgal kötött szerződés szabta meg. Eszerint a hadüzenettől számított 15 napon belül támadni kellett Kelet-Poroszországban a német erők lekötésére és csapatok elvonására a nyugati arcvonalról. A Németország és a Monarchia elleni orosz haditerv alternatív volt:
- az "A-tervet" (Ausztria) akkor szándékoztak alkalmazni, ha Németország fő erőit nyugaton veti be. Ez esetben Németország ellen két (1. és 2.), a Monarchia ellen négy (3.,4.,5.,8.) hadsereg a teljes mozgósítás bevárása nélkül, tehát amint akcióképes, támadásba lendül.
- a "G-tervet" (Germánia) abban az esetben kívánták alkalmazni, ha Németország fő erőit Oroszország ellen vetné be. Ebben az esetben mind a német, mind az osztrák-magyar arcvonalon három-három hadsereggel védekezni kell, esetleg visszavonulni és mindaddig védelemben maradni, amíg a teljes mozgósítás eredményeként nem alakul ki az orosz erőfölény, majd ezt követően kerülhet sor a támadó hadműveletekre.
Szerbia elképzelései
Szerbia 200.000 főnyi mozgósított hadereje (ehhez jött még az 50.000 főt számláló montenegrói haderő) jól képzett, a Balkán háborúk alatt már jelentős harci tapasztalatokat szerzett katonából állt. A szerb haditerv lényege az volt, hogy a túlerőben lévő ellenséges támadással szemben a szerb hadsereg harcolva visszavonul, ellenlökésekkel lassítja előnyomulásukat. Mindenképpen megőrizik a haderő sértetlenségét az orosz támadás kibontakozásáig, ami lehetővé teszi majd a Monarchia elleni támadó műveletek megkezdését.
A német terv
A német hadászati terv alapjait Schlieffen dolgozta ki a századforduló éveiben, és mielőtt megvált hivatalától, azt mintegy "végrendeletként" adta át utódjának (1905.). Tervének lényege: közel az egész német haderő bevetése Franciaország ellen oly módon, hogy egy viszonylag kisebb rész a francia-német határon az erődrendszerre támaszkodva védekezik. A hatalmas erejű jobbszárny nagyívben (Hollandia déli sarkán, egész Belgiumon és Luxemburgon áthatoló - Franciaországba Lille városánál betörő és a tengerpartot érintő manőver) átkarolja a német-francia határra és Párizs védelmére felsorakozott francia haderőt. Úgy vélte ez lesz a XX. század új cannae-i csatája.
Schlieffen számolt Oroszország fellépésével is, de ezidőben még Oroszországot lekötötte az orosz-japán háború, így szövetségi kötelezettsége csak formális lehetett De még ha képes is lett volna fegyveres erővel fellépni, a Monarchia kis segítséggel fel tudta volna tartóztatni. Tehát Schlieffen egyarcvonalas háborút tételezett fel, vagy legalábbis olyan kétarcvonalas háborút, amely valójában két egymást követő egyarcvonalas háborút jelent. A Schlieffen-terv kialakulása utáni években azonban - már az ifjabb Moltke vezérkari főnökségének idején - alaposan megváltoztak az erőviszonyok, amelyekel a hadászati terv alakításánál számolni kellett.
Oroszország befejezte Távol-Keleten a háborút, belső gondjait is felszámolta. A nagyszabású vasút építkezésekkel lehetővé tette a gyorsabb felvonulást. A francia felkészülés is fokozódott, valamint az angol expediciós erő létrehozásával már nagyobb katonai erő jelenlétével kellett számolni a nyugati arcvonalon. Ezért Moltke hadászati koncepciój ban az időtényező új központi szerepet kapott: a francia hadsereggel azon idő alatt kell végezni, amely alatt az orosz hadsereg mozgósít. Nem hagyta figyelmen kívül azt sem, hogy a franciák jóval nagyobb erővel vonulnak majd fel a francia német határra, mint az korábban várható volt, ezért ezen a szakaszon nem csak egy, hamnem két hadsereggel kívánta védeni a francia-német határt. Igy viszont a megkerülésre szánt jobbszárny a schlieffeni hét hadseregről ötre csökkent.
Ahogy a németek képzelték a tüzérség szerepét: tiszta munka, biztos távolból...
Moltke még egy fontos változtatást eszközölt, elsősorban politikai megfontolásokból: ejtette a holland terleten való áthaladást. Igy azonban a Belgiumon áthaladó német jobbszárny számára egy viszonylag szűk kapu állt csak rendelkezésre, amelyet ővvárrendszer védett (Liege-Namur) Ennek az ővvárendszernek a bevételére, valamint a Maas folyón hídfők elfoglalására Moltke már békében felkészített egy hadműveleti csoportot ("Emmich-féle hadműveleti csoport"-a parancsnoka után, vagy más néven "Maas-hadserg"- ahol hidfőket kellett foglalniuk).
A franciák XVII. terve
Franciaország hadászati koncepciója az 1870-71-es porosz-francia háború óta gyakran változott, de mindegyiknek központi eleme volt egy nagyszabású, Elzász-Lotharingia visszaszerzését eredményező támadó hadművelet. A francia vezérkar korán tudomást szerzett a schlieffeni koncepcióról, de hadászati tervének lényegén nem változtatott. Úgy vélték, hogy miután a Schlieffen-terv gyengébb erőket csoportosít a francia határra, megkönnyíti az un. XVI. terv végrehajtást, ami hatalmas frontális támadást írt elő Lotharingiban, miközben viszonylag kisebb erők a belga és az elzászi határon feltartják a németeket. 1911 körl a XVI. tervvel kapcsolatban egyes jelentős katonai személyiségek, többek között Michel tábornok - háború esetén a hadsereg kiszemelt főparancsnoka - aggályokat vetettek fel.
Javasolták, hogy támadás helyett az angol és belga erőkkel együttműködve, Belgium közepe táján, egy milliós hadsereggel vegyék fel a küzdelmet a németekkel, lemondva a nagy támadás tervéről. Michel koncepciójában a deffenzív jelleget kifogásolva nemcsak a tervét vetették elé de őt magát is elmozdították helyéről. Az érvényben lévő XVI. terv módosítását azonban Michel ellenfelei is indokoltnak tartották, és megkezdték egy új kidolgozását, amelyet - XVII. terv néven - 1913 májusában el is fogadtak.
Az új terv - éppúgy, mint a régi - a Rajnáig törő támadásra koncentrált. A támadás helyét azonban nem jelölte meg előre pontosan, hanem a német felvonulást figyelembe véve variánsokat biztosított. A francia hadászati koncepció szerves részének kell tekinteni azt is, hogy a francia és orosz vezérkar közti megállapodás szerint a mozgósítás tizenötödik napján megkezdődik az orosz támadás Németország ellen. A francia haditerv tehát Észak-Franciaország megvédésének és Elzász-Lotharingia visszavételének elgondolásából indult ki. A franciák erre a feladatra öt hadsereget terveztek felvonultatni.
Összefoglalva
Valamennyi haditerv a hadászati célok rövid idő alatti végrehajtására épült. Nem vették figyelembe, hogy a milliós tömeghadseregek és a korszerű technika a hadműveletek sorozatát követelik meg. Abból a helytelen feltételezésből kiindulva, hogy a feladatokat egy csapásra - döntő ütközetben - oldják meg, elhanyagolták a hadászati tartalékok képzését. A haditervek mindegyike az ellenséges hadseregek szárnyról való megkerülésére és bekerítésére irányult, amit végrehajthatónak tartottak. A terveket általában az ellenfél erejének lebecsülése jellemezte.
A németek például nem számoltak azzal, hogy az oroszok még a mozgósítás teljes befejezése előtt támadó műveleteket kezdenek Kelet-Poroszországban. A nagymélységű feladatot hadászati tartalék nélkül akarták végrehajtani.
A franciák haditerve a katonai elmélet ellentmondásait tükrözte, általában a passzivitás és kivárás jellemezte. Noha az elgondolás tartalmazta Elzász-Lotaringia visszafoglalását, de a támadás időpontját és módját nem határozták meg, a kezdeményezést átengedték a németeknek.
A tervek általános hibája, hogy az elkövetkezendő háborút kizárólag mozgékony, gyorslefolyású háborúnak képzelték el, ahol a győzelmet egyetlen, esetleg néhány döntő ütközettel ki lehet vívni. A résztvevő hatalmak ezért nem is készültek fel hosszantartó küzdelemre. A legtöbb államban a fegyver és lőszertartalék kevésnek, a hadiipar kapacitása pedig elégtelennek bizonyult.
Írta: Dr. Szabó József János hadtörténész
Forrás: bunker.gportal.hu
