Második világháború

Európa útja a háborúhoz. Hadseregszervezési elvek a XIX. század második felében, Európában. A Monarchia fegyveres erői a háború kitörésekor.

A XIX. század utolsó harmadában és a XX. század első évtizedében politikai elemzések, publicisztikai írások, sőt tudományos értékű elemzések is jelezték, hogy a kapitalizmus veszélyes tendenciákat hordoz. Az a kapitalizmus, amely a civilizáció gyors fejlődésének addigi kereteit adta, mostanra a monopolista fázisában, gazdasági folyamatok által meghatározva és diktálva a vezető nagyhatalmak körében egyre erőteljesebben lépett fel az "impérium" építésének igénye. Az "impérium", latin szó, ami eredetileg birodalmat jelent, de erre az időre valójában gazdasági érdekszférát, nagy gyarmatbirodalmat, még nagyobb kizárólagos gazdasági befolyási övezetet jelentett a nagyhatalmak számára. A kérdés kidolgozásában különösen jelentős szerepet játszott a neves angol liberális közgazdász és szociológus, John Atkinson Hobson (1858-1940) és a német szocialista közíró Rudolf Hilferding (1877-1941), aki a "Das Finazkapital" (A pénztőke) című főművében részleteiben és átfogóan elemezte a kor gazdasági, társadalmi és politikai folyamatait.

"Most a saját nemzet világuralmának biztosítása válik eszményképpé - írta 1910-ben Hilferding. A tőke meg akarja hódítani a világot, és minden egyes ország meghódításával újabb határt hódit meg, melyen túl kell jutnia." A XIX. század utolsó évtizedeiben hol vetélkedve, hol egyezkedve, a hatalmak elfoglalták a még "szabad" területeket és piacokat. A századfordulót megelőző és követő években az immár "felosztott világban" megkezdődött egymás területének elhódítását célzó politikai és katonai szövetségek létrehozása és azok összeütközésének korszaka. "A pénzemberek tehetetlensége a profitot hozó idegen területek megszerzésében, összefonódva az államférfiak politikai ambícióival, létrehozták a modern imperializmus gyúlékony elegyét" - írta Hobson 1921-ben, visszatekintve az átélt jelenségekre.

Egykori gúnyrajz a háborúra készülő Európáról

Az európai államhatárok, gazdasági és politikai érdekszférák, a tengeren túli befolyási övezetek a IX. század utolsó harmadában alakultak ki, illetve szilárdultak meg. Ebben az időszakban Európa vezető nagyhatalmai Anglia és Franciaország. Poroszország, leszámolva ellenfeleivel (1866 porosz-osztrák, 1870-71 porosz-francia háború) megteremtette az egységes Németországot, amelyik a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődése és a XIX. század második felében végbement ipari forradalom hatására a századfordulón európai vonatkozásban magához ragadta az ipari vezető szerepet. Az ipari alapanyagok termelése tekintetében megelőzte vetélytársait, de a nemzetközi politikai viszonyok, érdekszférák, az államhatárok változatlanok maradtak.

Az óceánon túl az Amerikai Egyesült Államok az 1820-as években hangoztatott elve, hogy "Amerika az amerikaiaké" (Monroe-elv) a XIX. század végére úgy módosult, hogy Amerika az USA-é. Az Egyesült Államok ekkor még Európa szempontjából semleges politikát folytatott. Európában Oroszországnak és az Osztrák-Magyar Monarchiának a Balkánra fájt a foga. A végnapjait élő Török Birodalom helyén keletkező vákuum betöltése érdekében kezdődött versengés. Olaszország is saját érdekeit vélte felfedezni ezen a területen, de számot tartott a Földközi- és az Adriai-tengeri területekre is.

Németország, Belgium és Franciaország rovására akart terjeszkedni, de gazdasági függőségbe akart hajtani más szomszédos országokat és a Balkánt is. A német militaristák azonban nemcsak Európában gondolkodtak. 1884-ben gyarmatosították Togót és Kamerunt 1885-ben Guineát, de dél-amerikai és ázsiai gyarmatokról is álmodoztak. Ezen törekvések szemben álltak a "hagyományos" gyarmattartó államok érdekeivel. Anglia főleg tengeri hatalmát féltette. Az angol külpolitika számára leginkább egy önmagával elfoglalt, megosztott Európa a legmegfelelőbb állapot. Amíg a nagyhatalmak Európában vannak elfoglalva, addig nem veszélyezteti semmi hatalmas tengeren túli gyarmati területeit.

A szövetségi rendszerek Európában, a háború kitörése előtt

Franciaországot a porosz-francia háborúban elszenvedett vereség alapjaiban rázta meg. Jelentős tengerentúli gyarmatai egyenlőre nem forogtak veszélyben, de az európai hegemón szerep elvesztése előbb-utóbb a gyarmatait is veszélybe sodorhatta volna.

A XIX. század második felére tehát az egyenlőtlen fejlődés által bekövetkezett erőeltolódások a gazdasági és politikai erőviszonyokban olyan helyzetet teremtettek Európában, amelyet békés eszközökkel megoldani nem lehetett. A világ területi felosztásából kimaradt, de a XIX. század második felére élre törő hatalmak, így elsősorban Németország, a világ területi újrafelosztását követelték, mert további fejlődésükhöz nyersanyagra és áruik számára felvevőpiacra volt szükségük. Az európai országok azon csoportja, amelyek jelentős gyarmati területekkel rendelkeztek, pozícióik megtartására törekedtek. Az európai országok ezen érdekeknek megfelelően keresték egymás szövetségét.

A XIX. század folyamán Európában több hatalmi csoportosulás alakult ki. Így a "Szent Szövetség" (Oroszország-Ausztria-Poroszország) néven ismert, a napóleoni birodalom felett győzelmet aratott hatalmak által 1815. szeptember 26-án aláirt, a polgári fejlődés megakadályozására létrehozott szövetség. A kapitalizálódó fejlődést azonban meg állítani nem volt képes. A "három császár szövetsége" (német, osztrák-magyar, orosz) 1873-ban megpróbálta új alapokra helyezni és francia-ellenes éllel felújítani ez előző szövetséget, de nem bizonyult tartósnak.

A kibontakozó imperialista fejlődés a XIX. századad végén és a XX. századad elején két egymással szemben álló nagyhatalmi államcsoportosulást hozott létre a "központi hatalmakat" és az "antant hatalmakat". A központi hatalmak (Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia) katonai szövetsége 1879-ben jött létre (Kettős Szövetség), melyhez 1882-ben Olaszország (Hármas Szövetség) 1883-ban Románia csatlakozott.

Az antant hatalmak közül Franciaország és Oroszország 1893-ban kötött szövetséget, melyet 1904-ben az angol-francia "barátsági egyezmény" (entente cordiale = antant kordiál, innen ered a szövetség neve is) követett.

Az antanthoz az 1907-ben kötött angol-orosz szövetség révén Oroszország is csatlakozott. Az ellentéteket mindkét csoport háború útján akarta megoldani. Ennek megfelelően - a századfordulótól kezdve egyre jobban felgyorsult a háborúra való készülődés. Ez a törekvés Különösen a központi hatalmaknál - és elsősorban annak vezetőjénél Németországnál - jutott kifejezésre. Németország a századfordulótól kezdve a világ háború előestéjéig gazdaságilag Európa vezető hatalmává fejlődött. Az ország minden erejét a háborús készülődés szolgálatába állították.

Az 1910-es években egyre világosabbá vált, hogy az imperialista nagyhatalmak közötti összecsapás elkerülhetetlenné válik. Már az első és második Balkán-háború idején rendkívül kiéleződött a helyzet és a Monarchia katonai köreit csak Németország mérsékletre intő magatartása tartotta vissza attól, hogy a háborúba bekapcsolódjék. A német hadseregben 1912-13-ban szervezeti átépítést hajtottak végre, ezért a német kormányzat nem látta alkalmasnak az időpontot a háború kirobbantására. A központi hatalmakon belüli ellentétek tisztázása ugyancsak a háború elhalasztása mellett szólt. Ugyanis Olaszországnak követelései voltak a Monarchiával szemben és bejelentette igényét Dél-Tirolra. Az ugyancsak a központi hatalmakhoz tartozó Romániának Magyarországgal szemben volt igénye Bukovinában és a Bánságban. Bár 1914-ben ilyen jellegű tárgyalások folytak, sem az osztrák, sem a magyar kormány nem volt hajlandó engedményt tenni.

Az antantot "reklámozó" kép a háború előttről

A balkáni helyzet megítélésében ellentét volt a Monarchia vezető körei között is. Abban egyetértettek, hogy elkerülhetetlen a háború Szerbia ellen, de Szerbia további sorsáról megoszlottak a vélemények. Ferenc Ferdinánd trónörökös és köre Szerbia teljes bekebelezése mellett voltak, hogy ezzel minden délszláv nép a Habsburg monarchia fennhatósága alá kerüljön. Ez a helyzet viszont szükségessé tette volna a Monarchia föderatív alapokon való átszervezését. Tisza István magyar miniszterelnök és a magyar politikai vezetők éppen ezért voltak ellene a bekebelezésnek és síkra szálltak amellett, hogy Szerbia csökkentett területtel, de tartsa meg önállóságát. Az alaposan megcsonkított kis ország úgyis függött volna a Monarchia külpolitikájától.

1914 tavaszáig gyakorlatilag nem dőlt el, hogy a két irányzat közül melyik jut érvényre háború esetén. A magyar uralkodó körök mindenesetre tisztában voltak azzal, hogy Ferenc Ferdinánd trónörökös szemben áll a dualizmus változatlan fenntartásával és győzelem, vagy trónra jutás esetén akartát rákényszeríti a Monarchia keleti felére is. A föderatív átszervezési elképzeléseknek azonban véget vetett Gavrilo Princip boszniai szerb diák szarajevói merénylete. A Monarchia hadseregének provokatív boszniai hadgyakorlatát ellenőrző trónörökös és felesége életét június 28-án oltotta ki a gyilkos golyó.

Az osztrák-magyar vezérkar a merényletben elegendő okot látott Szerbia azonnali megtámadására. Conrád a vezérkar főnöke szerint gyors mozgósítással és a Boszniában levő csapatok azonnali bevetésével le kell rohanni Szerbiát, mielőtt még nagyobb ellenállásra lenne képes és ezzel a nagyhatalmakat is kész helyzet elé kell állítani. Ferenc József császár és király és külügyminisztere ugyancsak a támadás mellett voltak, de szükségesnek látták a diplomáciai előkészítést és meg akarták nyerni a németek támogatását is. Bécsben és Budapesten a kormánypárti és ellenzéki sajtó egyaránt a háborúra uszított, és a "bűnös Szerbia" megbüntetését követelte.

A magyar miniszterelnök Tisza István ekkor még a háború ellen foglalt állást. Nem azért, mintha nem értett volna egyet Szerbia térdre kényszerítésével, hanem a balkáni helyzetet nem tartotta kedvezőnek a Monarchia szempontjából. Előbb a központi hatalmak oldalára akarta állítani a második Balkán háborúban vesztes Bulgáriát., hogy Románia esetleges erdélyi betörését ennek segítségével kivédhessék.

A német császári kormány döntése a háború szempontjából kedvező volt. A német politikai és katonai vezetők elérkezettnek látták az időt a háborúra. és mielőbbi katonai akciót sürgettek Bécs részéről. A német hadsereg átszervezése és felkészítése erre az időre már megtörtént., az orosz és a francia haderő viszont még - német értékelések szerint - nem készült fel a háborúra. Mind Berlinben, mind Bécsben arra számítottak, hogy Anglia esetleg semleges marad és a gyors támadás megzavarja az ellenfeleket és biztosítja a döntő fölényt és a győzelmet.

Július 7-én Bécsben megtartott közös minisztertanácsi ülés a Berlini biztatásnak köszönhetően már a háborús előkészületek jegyében folyt. Bár Tisza István még mindig fenntartásokkal nyilatkozott a háború lehetőségéről, azt mégis elképzelhetőnek tartotta, ugyanakkor kijelentette, hogy ő "...mint magyar miniszterelnök sohasem engedné meg, hogy a Monarchia Szerbia egy részét annektálja". Tisza nem Szerbia függetlenségét féltette, hanem tartott a Monarchián belül esetleg kialakuló szláv túlsúlytól. Mikor tisztázódott, hogy a kormány elfogadja Tisza Szerbia bekebelezését ellenző álláspontját és Románia támadásától sem kell tartani a háború kezdetén, a magyar miniszterelnök álláspontja megváltozott és a július 19-én tartott minisztertanácsi ülésen már egyetértett az ultimátum elküldésével, ami elfogadhatatlan feltételei miatt egyet jelentett a háború kirobbantásával.

Osztrák-Magyar huszáralakulat szemléje a háború elején

A szerb kormánynak július 23-án délután 18 órakor adta át a Monarchia belgrádi nagykövete az ultimátumot. A jegyzék a szerb kormányt tette felelősé a szarajevói merényletért és a nagyszerb mozgalomért. Többek között olyan követeléseket tartalmazott, hogy a monarchia rendőrsége Szerbia területén számolhassa fel a "nagyszerb" mozgalmat és nyomozhassanak a merénylettel kapcsolatban. A közös külügyminisztérium utasította a követet, hogy csak "fenntartás nélküli hozzájáruló" válasz fogadható el. A választ 48 órán belül kellett megadni.

A szerb kormány szerette volna a háborút elkerülni. Ezt tanácsolták Anglia, Franciaország és Oroszország is, amelyek nem voltak még kellően felkészülve a háborúra és a szerb hadsereg - a két Balkán-háború után - megerősítésre szorult. A szerb válasz így messzemenő engedményeket tett, de teljes egészében nem fogadhatta el az ultimátumban foglaltakat. Július 25-én délután 18 órakor megszakadt a diplomáciai viszony az Osztrák-Magyar Monarchia és Szerbia között, július 28-án pedig a Monarchia hadat üzent. Néhány napon belül mozgósított Németország és Oroszország, s augusztus elején a háborús konfliktus világméretűvé vált.

Hadseregszervezési elvek a XIX. század második felében, Európában.

A hadügy fejlődése tekintetében a XIX. századot a szabadságharccal határolt két részre lehet osztani. Az 1848-ig tartó béke időszakában a Habsburg monarchiában a takarékosság volt a legjellemzőbb kormányzati tevékenység. A napóleoni háborúkból bár győztesen, de pénzügyileg teljesen kimerülve került ki az állam. A takarékosságot elsősorban a hadseregen gyakorolták. Csökkentették a létszámot és lelassították a tisztikar előléptetésének ütemét. Egy századosból csak 26 évi szolgálat után lehetett őrnagy. A hadsereg lassan elsorvadt.

Az évszázad második felében az egymást követő háborúk során nyilvánvalóvá vált a mulasztás. Így a hadügy területén haladást csak a korszak második felében találunk, amikor a fegyverek tökéletesedésével a harcmód is lényegesen módosult. A korszak első felében a legtöbb állam véderőrendszere a régi maradt. Az összeirt védkötelesekből a törvényhatóság gyűjtötte össze a kivetett létszámot. Magyarországon a katonának fogott ember életfogytig szolgált, csak 1840-ben szállították le a szolgálati kötelezettséget 10 évre.

Poroszország eltért a többi államtól, mert az 1814-ben bevezetett általános hadkötelezettséget végig megtartotta, ami 3 évi tényleges, 2 évi tartalék, és 7 évi népfelkelési kötelezettségre tagolódott. Anglia is kivételt képezett, mert a toborzó rendszer mellett maradt.

A Habsburg birodalomban 1848-tól kezdve egységesítették a szolgálati kötelezettséget. 8 évben szabták meg a tényleges, 2 évben a tartalékos szolgálati időt. Csökkentették a felmentettek számát is eltörölték nemesség hadmentességi jogát, beszüntették a helyettes állítás lehetőségét. 1871 után a nagy porosz győzelmek hatására majdnem minden nagy európai állam bevezette az általános hadkötelezettséget, általában a 20. évtől a 40. évig terjedő életkorra.

A Monarchiában a kiegyezést követően 1868-ban a 40.tc.-el emelték törvényerőre az általános hadkötelezettséget a 20.-tól a 23. évig tartó tényleges és a 32. évig tartó 9 évig tartó tartalékos szolgálati idővel. Ugyanez a törvény hozta létre a honvédséget is az osztrák módosított Landwehrnek megfelelően. Mindkettőbe részben a két utolsó tartalékos évjáraté részben a magasabb sorszámú újoncok kerültek. Ezzel megszületett a közös hadsereg fogalma is.

A tartalékokat békében kiképezték, gyakorlatra hívták be. Rendeltetésük az volt, hogy a tényleges hadsereg kereteit kitöltsék és hogy önálló seregtesteket alakítsanak. Elnevezésük Európa szerte igen változatos volt pl.: tartalék, póttartalék, népfelkelés, Landwehr, területi hadsereg stb. Kiegészítés és elhelyezés tekintetében többnyire a területi rendszer honosodott meg, ami lehetővé tette a gyors mozgósítást.

Az általános hadkötelezettség bevezetése rövid idő alatt megnövelte a hadseregek létszámát. A Monarchiában 1859-ig 200.000 fő volt a békelétszám és 600.000 fő a hadilétszám. A világháború előtti évben 400.000 a békelétszám és 2.000.000 a kiképzettek száma. Poroszország 1860-ig 200.000 főnyi tényleges és 500.000 főnyi tartalékkal rendelkezett. 1860 után a haderőt erőteljesen fejlesztették. Az egységes Németországnak 1913-ban 600.000 főnyi tényleges hadsereg és 5 millió kiképzett tartalékos állt rendelkezésére. A szárd király 1859-ben még 50.000 fővel harcolt, de az egyesített Olaszország 1912-ben 300.000 fős békelétszámú haderő mellett 1 millió embert tudott mozgósítani. Franciaországban III. Napóleon hadseregének békelétszáma 400.000 fő, hadilétszáma 600.000 fő, de 1912-ben 600.000 fős békelétszám mellett 4 millió a kiképzettek száma. Oroszországnak ugyanekkor 1 milliós békelétszám mellett 10 milliós kiképzett tartalékosa volt.

Tábori tüzérség hegyi frontra vonulva

A nagyhatalmak minden erejükkel arra törekedtek, hogy katonai felkészültségük tekintetében várható ellenfeleik fölébe kerüljenek. Valamennyi hadsereget - elsősorban a németet, majd a franciát - új, korszerű fegyverekkel ismétlőpuskákkal, géppuskákkal, gyorstüzelő lövegekkel látták el. A gyalogság ismétlőpuskáival percenként 10-12 lövést tudtak leadni, a géppuska tűzgyorsasága - ugyanezen idő alatt 250 lövés volt. A gyalogsági fegyverek 2000 méter távolságig voltak hatásosak. A könnyű tábori tüzérség 75-77 mm-es űrméretű lövegei általában 6-8 km távolságra lőttek. A közepes lövegek lőtávolsága 7-10 km, az aknavetőké 1-1,5 km volt. A hátrasikló csövű, gyorstüzelő lövegek percenként átlag 4-10 lövést adtak le.

A csapatok vezetését távbeszélő és távíró, géptávíró és rádió készülékek biztosították. Utóbbiak teljesítménye Morse üzemmódban átlag 400 szó volt óránként. A rádiótávirók 50-200 km hatótávolságig működtek. Harcászati szinten optikai-fényjelző berendezéseket is alkalmaztak. Az általános hadkötelezettség rendszere lehetővé tette, hogy a nagyhatalmak a tömeghadseregekhez szükséges kiképzett személyi tartalékot hozzanak létre. A háború előtt katonai reformokat hajtottak végre és jelentősen felemelték a hadserege béke állományát.

A csapatok szervezése általában valamennyi országban hasonló elvek szerint alakult. A fő fegyvernem a gyalogság volt, amely az össz erők 75%- t képezte. A tüzérség 15%-ot, a lovasság 8%-ot, a különböző szakcsapatok 2%-ot tettek ki. A legmagasabb hadműveleti magasabbegység az 1-2 hadseregből álló hadseregcsoport illetve Front (oroszoknál), a legmagasabb harcászati magasabbegység a hadtest volt, amelynek állományába 2-3 gyaloghadosztály tüzér repülő híradó és műszaki egységek alegységek tartoztak. A gyaloghadosztály létszáma 12-16000 fő volt két gyalogdandárba szervezett négy gyalogezredből, egy tüzérdandárból és szakalegységből állt. A gyalogezredet 3-4 zászlóaljból szervezték, zászlóaljanként 4 századdal. A lovasság szervezése hasonló volt a gyalogságéhoz. Egy lovashadtestbe 2-3 lovashadosztály tartozott, hadosztályonként 3500-4500 lovassal, 12 löveggel, 6-12 géppuskával. A lovas magasabbegységeknek, mint gyorsan mozgó csapatoknak nagy szerepet szántak a siker kifejlesztésében, de az alkalmazási elveket nem dolgozták ki körültekintően. A tüzérség főképpen a hadosztály tűzeszköze volt. Valamennyi ország elsősorban a könnyű tábori tüzérséget fejlesztette. A háború manőverező jellegéből kiindulva elsősorban a nagyfokú mozgékonyságra törekedtek. A vezérkarok nem számoltak az állás háború lehetőségével, ezért - Németország kivételével - elhanyagolták a nehéztüzérség fejlesztését. Németország a tüzérség fejlesztésénél a belga és francia védelmi erődrendszerek leküzdését vette figyelembe, és a tábori tüzérség mellett nagyszámú nehézlöveggel látta el hadseregét.

A repülőket a háború kezdetén csak felderítésre és a tüzérségi tűz vezetésére szándékoztak alkalmazni. Legnagyobb számú repülőgépe (kb. 250 db) Franciaországnak volt. A háború elején Németország kísérletet tett kormányozható léghajók alkalmazására, de sebezhetőségük miatt nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.

Gépkocsikkal valamennyi hadsereg csak kis mennyiségben rendelkezett. A háború kezdetén a német hadseregnek mindössze 1300, a franciának 6000 gépjárműve volt. Hadihajókban az antant nyomasztó fölényben volt a központi hatalmakkal szemben és ez a tengeri uralmat is biztosította számukra.

Gyalogosok indulnak a frontra - katonavonat

A Monarchia fegyveres erői a háború kitörésekor

A nemzetek feletti császári és királyi hadsereg számára a már csak külsőségeiben meglévő monarchiában gyakorlatilag a nemzetek feletti császár személye jelentette az egyetlen köteléket. Ferenc József császár és király gyakran kifejezésre juttatta, hogy semmilyen formában sem engedi, hogy megnyirbálják főparancsnoki jogát az "Ő" hadserege fölött,Sajátos helyzet alakult így ki, mert az általános hadkötelezettségen alapuló modern milliós tömeghadsereg létrehozására való törekvés keveredett a konzervatív dinasztikus állameszmével. Ennek következtében a hadsereg komoly vezetési problémákkal küzdött. Soknemzetiségű jellege mellett meg kellett kísérelni az egészet nemzetek feletti szintre emelni, hogy megfeleljen a birodalmi érdekeknek.

Az osztrák-magyar hadsereg békelétszáma 478 ezer fő volt, a hadműveletek megkezdésekor 1 421 000 fővel, a mozgósítások befejezésekor pedig 2 300 000 fővel rendelkezett. Létszám tekintetében Oroszország, Németország és Franciaország után a 4. helyet foglalta el. A háború alatt összesen 9 000 000 embert mozgósítottak az 52 milliós összlakosság 17,1%-át.

A századfordulót követő évek nagy politikai küzdelmei után szinte a huszonnegyedik órában sikerült az 1912. évi véderőtörvényt tető alá hozni és ezzel kapcsolatban a magyar királyi honvédség újjászervezéséről szóló 1912. évi XXXI. törvénycikket érvényre juttatni. A magyar királyi honvédség az új törvény alapján nem csak tüzérséget kapott, de gyalogságát is szaporították négy ezreddel és az egész honvédség eddigi 25.000 fős békeállományát 50.000 főre emelték. Az átszervezést fokozatosan kellett végrehajtani, úgy, hogy az 1916-ig befejeződjön. A honvéd csapatok az átszervezés után 32 gyalogezredből, 10 huszárezredből, 8 tábori ágyús és 8 tábori tarackos ezredből, valamint 2 lovas tüzérosztályból álltak volna.

A négy új gyalogezredet a már fennálló alakulatok átcsoportosításával teremtették elő. A régi szervezet szerint ugyanis tíz honvéd gyalogezrednek négy zászlóalja volt, a többinek pedig csak három. A 10 ezredtől a 4. zászlóaljat, továbbá néhány zászlóaljnak 1-1 századát elvették és ezekből alakították meg az új ezredeket.

A szárazföldi hadsereg 16 hadtestbe volt szervezve, amelyek állományába összesen 52 gyalog- és 11 lovashadosztály tartozott. A gyaloghadosztályokból 19 magyarországi kiegészítésű volt. Ebből 10 volt a közös- és 9 a honvéd hadosztály. A lovashadosztályok közül 2 honvéd- és 4 közös hadosztály szerveződött Magyarország területéről. Természetesen ehhez még különböző szervezésű és rendeltetésű alakulatok és intézetek is tartoztak, amelyeket a Monarchia különböző erődítményeiben, megerődített hídfőiben helyeztek el. Többek között 483 tábori és hegyitüzér üteg, 2610 löveggel, 224 erődtüzérségi század, 155 technikai és 15 repülőszázad, stb.

A magyarországi közös- és honvédhadosztályok 6 hadtest kötelékébe tartoztak (a budapesti IV., a pozsonyi V., a kassai VI., a temesvári VII., a nagyszebeni XII., és a zágrábi XIII. hadtest). A honvédhadosztályok a hadvezetés rendelkezése szerint háború esetén közvetlenül a hadsereg parancsnokságok alárendeltségébe kerültek, így háborús hadtestbeosztást nem kaptak. Ennek megfelelően a magyarországi közös- és a honvédhadosztályok hadi beosztása (mozgósítás után) az alábbi volt:

A hadiflotta három bázison (Pola, Sebenico, Cattaro) tizenöt sorhajót, három nehézcirkálót, kilenc könnyűcirkálót, nyolcvan torpedónaszádot, hat tengeralattjárót állomásoztatott. Személyi állományát a Monarchia egész területéről sorozták, de többségét a dalmáciai tengerpartról származó horvát legénység alkotta. A dunai flottilla monitorjain és egyéb folyami hajóin csak fele részben szolgált magyar legénység.

Az osztrák-magyar haderő nemzetiségi összetétele az alábbi volt: 25% osztrák (német), 23% magyar, 13% cseh, 4% szlovák, 8% lengyel, 8% ukrán, 2% szlovén, 9 % szerb-horvát, 7% román, 1% olasz. A Monarchia hadvezetése arra törekedett, hogy egy modern tűzfegyverekkel ellátott erős gyalogsággal és tüzérséggel rendelkező, az általános hadkötelezettség alapján álló tömeghadsereget alakítson ki. Ez a fegyveres erő a háború megindulásakor tömeghadsereg volt a háború manufakturális korszakát felváltó gépi korszak hadserege, de a követelményeknek a Monarchia sajátos állami, gazdasági, társadalmi és politikai struktúrájából eredően csak részben felelt meg.

A huszárok együtt utaznak lovaikkal a front felé

A magyarországi közös hadosztályok nemzetiségi összetétele éppúgy mint a monarchia egyéb részeiben vegyes volt, legtöbbször nem magyar ajkú legénység képezte a többséget. A magyar királyi honvédhadosztályoknál a magyar nemzetiségi állomány 40-70% között ingadozott, kivéve a zágrábi hadtest hadosztályait, ahol az állomány nagy többsége szerb-horvát volt.

A magyar királyi honvéd lovashadosztályok ezredeiben a magyar elem elérte a 75-90%-ot. A gyaloghadosztályok szervezése nem volt egyforma, 15 különböző hadosztálytípust különböztettek meg. A legáltalánosabban használt hadosztálytípus az alábbiak szerint épült fel:

Ezen kívül a mozgósításkor rendelkezésre álló idősebb korosztályokból állították fel a népfelkelő dandárokat, szám szerint 21-et. Ezek sokszor elavult fegyverzettel rendelkeztek és alig volt tüzérségük. Kezdetben még egyenruha sem jutott számukra. Mégis a hadvezetőség már 1914 augusztusában bevetette az első vonalakban ezeket a dandárokat, ahol igen nagy veszteségeket szenvedtek.

Ugyanúgy jártak az un. menetdandárok is (5 magyar, horvát, 8 osztrák dandár és 16 honvédezred). A menetdandárok és ezredek a hadtestek emberanyag-veszteségeinek pótlására érkeztek ki a hadműveleti területre. Ezeket a mozgósításkor bevonuló tartalékos, póttartalékos és sebtében kiképzett emberekből állították fel.

A menetdandárok nem kaptak teljes értékű kiképzést és egyáltalán nem rendelkeztek tüzérséggel, de még a harcok vezetésére alkalmas törzsekkel sem. Mégis mivel az első menetdandárok már 1914 augusztusában kiérkeztek a hadszíntérre, nem a veszteségek pótlására használták fel őket, hanem önálló magasabbegységként bevetették. 1914 augusztusában 12 ilyen különböző szervezésű menetdandárt vetettek be.

A hadsereg belső feszültéségét fokozta, hogy a csapatok kiképzése - amely a korábbi háborúk rosszul levont és helytelenül értelmezett tapasztalatain alapult - a csakhamar kibontakozó harcokban korszerűtlennek bizonyult. A kiképzési elveknek megfelelően a gyalogságot csupán támadásra készítették fel: a "támadni minden áron" jelszó nagyszerűen érvényesült a főhercegek vezette békebeli hadijátékokon, hadgyakorlatokon, de egészen másképp festett a valóságban, amikor a támadó gyalogság az ellenség modern tűzfegyvereivel megerősített védelmével találta szembe magát. A saját tüzérségi támogatást be sem váró osztrák-magyar gyalogság a háború első csatáiban mérhetetlen áldozatokkal fizette meg az említett kiképzési elvet.

A támadások majdani kudarcai, a vártnál nagyobb veszteségek arra is visszavezethetők, hogy a meglevő felszerelést helytelen szervezési elvek alapján osztották szét. Így például a világháború nagy hatású tűzfegyverével, a géppuskával, amelyből a háború kitörésekor egy-egy zászlóaljra általában 2, 1 lovashadosztályra 4 jutott, nem gyalogsági szakaszokat szereltek fel, hanem külön géppuskás osztagokat, amelyeket a harc hevében ide-oda vezényeltek.

A korszerűtlen karabéllyal felszerelt lovasságról már a háború első heteiben kiderült, hogy nem tudja megoldani feladatát. A távolfelderítésre bevetett lovasalakulatok információi, amelyeknek az orosz hadsereg felvonulásáról, erejéről kellett volna helyes képet adni, a hadvezetést félrevezették, illetve helytelen következtetések levonására késztették. A megbízhatatlan felderítési adatok nem kis szerepet játszottak a hadsereg 1914. őszi veszteségeiben.

Magyar huszárok pózolnak a kamerának az I. világháború előtt

Az osztrák-magyar tüzérség különösen elmaradottnak bizonyult. Míg egy német hadtestnek 160, egy francia hadtestnek 120, egy orosz hadtestnek 108 lövege volt addig egy osztrák-magyar hadtest átlag 50 löveggel rendelkezett. 1914 őszétől kezdték meg a hadsereg modern lövegekkel való felszerelését, de tömeggyártásukat biztosítani nem tudták. A termelés szervezetlensége miatt a lőszerhiány is állandósult. A haderő a háború megindulásakor motorizált alakulatokkal nem rendelkezett, kivéve a 30,5 cm-es mozsarakat és a szállító járműveket. A kor új vívmányának, a repülőgépeknek (79 db) felhasználását csak a felderítésben szorgalmazták.

A világháború nagy tüzerejü fegyvereivel szemben fokozott jelentősége volt a terep kihasználása, a rejtőzködésnek is. A hadsereg többszínű ruházata nem felelt meg a követelményeknek. Például a magyar lovasság kék atillája már messziről elárulta a felderítő járőröket. Persze igazságtalan lenne, ha csak a Monarchia vezetéséről feltételeznénk azt, hogy nem megfelelő színű ruházatot biztosított katonáinak. Ez sokszor a csapatok hagyományokhoz ragaszkodó ellenállásán is múlott. A francia gyalogság is 1914-ben hagyományaihoz ragaszkodva piros nadrágban és sötétkék kabátban indult háborúba, jól látható célpontot adva ezáltal a német lövészeknek.

A hadsereg élelmezése, ellátása is komoly gondokkal küzdött a háború folyamán. A csapatok ellátását a hadügyminisztérium és a hadbiztosok irányították. A központi ellátmány rendszertelensége miatt a hadbiztosok és beosztottjaik részben vásárlásokkal, részben a rendelkezésükre bocsátott katonai különítmények segítségével harácsolás vagy rekvirálás útján igyekeztek élelmet biztosítani.

Mindezekből látható, hogy a monarchia fegyveres ereje csak részben tudott megfelelni azoknak a követelményeknek, amelyeket a modern gépi háború támasztott. A hadsereg szervezete, létszámviszonyai, a háború előtti, majd a háború menetében fokozódó nemzetiségi ellentétei, a kiképzés, az anyagi-technikai felkészületlenség, az ellátás és pótlás korszerűtlen volta a háború végén bekövetkezett felbomlást is elősegítették.

A tiszti állomány a háború folyamán szükségből behívott tartalékosok, póttartalékosok tömegével "hígult fel", és az aktív állományt háttérbe szorította. A Monarchia hadseregének felbomlását az uralkodó körök elsősorban ennek tulajdonították. A magyar származású tisztek a közös hadsereg és a honvédség között oszlottak meg. A vezetés ügyelt arra, hogy "túlsúlyuk" még a honvédkötelékeknél se álljon elő. Sok magyar többségű alakulatot állítottak felé de kimondottan magyarokból álló alakulat nem akadt. A háború menetében a magyar többségű csapatok is szétszórtan, más nemzetiségű csapatokkal összekeverten harcoltak.

Írta: Dr. Szabó József János hadtörténész
Forrás: bunker.gportal.hu