Út a háború felé

A feszültségek, a válságok, és a háborúk szélárnyékában a nemzetiszocialista Német Birodalom célratörően és rugalmasan folytatta diktátorának programját, s 1936-tól kezdve kitört a külpolitikai elszigeteltségből. A Szovjetunió elleni stratégiájához elsősorban Nagy-Britanniát, majd annak vonakodása miatt Olaszországot és Japánt igyekezett megnyerni. Nagy-Britannia megnyeréséért a sikertelen udvarlás évei (1933-1935) után 1935-1937 között fenyegetésekkel próbálkozott. A Német Birodalom 1936. március 7-én felmondta a locarnói szerződést, majd május elején hivatalosan követelt először gyarmati revíziót.

Angliával, vagy nélküle?

1937 elejétől a szigetországgal szemben kétértelmű politikát követett, amelyet bizonyos értelemben még 1939. szeptember 3-a után is folytatott. Az angol szövetségben munkálkodva Ribbentrop tanácsára végül arra a meggyőződésre jutott, hogy politikai céljait Anglia ,,mellett" illetve ellenére kell megvalósítania. Angliának a gyarmati és tengeri hatalom, Németországnak pedig a szárazföldi hegemón hatalom szerepét szánta. Természetesnek tekintette, hogy Nagy-Britannia nem ellenzi a versailles-i szerződés revízióját és közép- és kelet-európai expanziós szándékait.

Simon brit külügyminiszter 1935. márciusi berlini látogatásakor érzékeltette, hogy Nagy-Britannia hajlandó megértést mutatni Németország közép- és kelet- európai követeléseinek követelése iránt. A nemzetközi politika új fejleményeit vetítette előre Mussolini 1936. januári kijelentése a római német nagykövetnek, miszerint Olaszország nem ellenzi, ha Ausztria a birodalom ,,csatlósa" lesz. Az 1936. július 11-ei német-osztrák egyezménnyel ugyan normalizálták Bécs és Berlin diplomáciai kapcsolatát, de az osztrák kormány a ,,júliusi egyezmény" nyilvános részében kötelezettségek vállalt, hogy ,,Ausztria német államnak vallja magát" . A megállapodás bizalmas részében pedig kijelentette, hogy kész külpolitikáját ,, a német kormány külpolitikája békés törekvéseinek figyelembevételével alakítani". A folyamat Ausztria 1938. márciusi Anschlussával zárult le.

Hitler az abesszin háborúban kettős politikát folytatott: erősítette a Ducét Etiópia elleni háborús lépéseiben, közben pedig titokban fegyvereket szállított az abesszin négusnak az olaszok elleni harcához. Az afrikai konfliktus meghosszabbítására törekedve a két nyugati hatalom érdeklődését a földközi-tengeri és az afrikai térségre terelte, s növelni igyekezett Mussolini gazdasági függőségét, ezzel megnyerni magának Olaszországot.

Az angolok érdektelenséget tanúsítottak a Rajna-vidék demilitaritált övezetének 1936. március 7-i megszállásakor, mivel a lépés nem érintett angol világhatalmi érdekeket. Franciaország bel-és katonapolitikai okokból bénultan reagált. Hitler az akcióval fontos revíziós vélt ért el, amely növelte népszerűségét a lakosság körében. Egyre szuverénebben alakította külpolitikáját, amelynek szovjetellenes iránya és propagandája 1936-ban felerősödött.

Berlin-Róma tengely és az antikomitern paktum

Mivel Nagy-Britanniával nem jutott a remélt egyetértésre, Hitler a Berlin-Róma tengelyt (a kifejezést Mussolini 1936. november 1.-én használta először) s ideiglenes megoldásként az 1936. november 25-én Japánnal kötött antikomitern paktumot választotta. A japánhoz és Olaszországhoz való közeledésnek bizonyos fokig tartalék funkciót szánt arra az esetre, ha Anglia nem szövetkezik Németországgal. A német Japán- politika Ribbentropnál egyfajta alternatív elképzelést jelentett Hitler programjával szemben, s kifejezetten agolellenes (és Egyesül Államok ellenes), Japántól Spanyolországig terjedő kontinentális hatalomkoncentrációt tervezett. Hitler szovjetellenes és anglomán politikájával ellentétben a realistább Ribbentrop különösen 1938-1939-től hosszú távon inkább a szovjet semlegesség megőrzésére és a német külpolitika angolellenes vonalára helyezte volna a hangsúlyt, függetlenül attól, hogy 1936-1938 között londoni német nagykövetként Hitler szellemében a Németország keleti politikája iránti angol megértést egyengette.

Hitler kommunista-és szovjetellenes beállítottsága 1936. július 25-én Franco tábornok támogatásában is megnyilvánult. Döntését elsősorban az vezette, hogy Spanyolországban megakadályozza a francia népfrontkormányhoz hasonló fejleményeket, amelyek az országot inkább a Szovjetunióhoz, mintsem a Német Birodalomhoz közelítenék, s megfosztanák a biztos hátországtól a Szovjetunió elleni támadás esetén. Ideológiailag és hatalompolitikailag a spanyol polgárháborúba való német beavatkozás Szovjetunió-ellenes funkciót hordozott. Mussolini intervenciója pedig lehetőséget nyújtott, hogy a támogatására szoruló Olaszországot a birodalom oldalára vonja. Nagy-Britannia spanyolországi lépéseiből leszűrhette, hogy a nagy európai háború elkerülését tartja szem előtt, és a spanyol polgárháborúban nem akadályozza meg Hitlert, Mussolinit, de Sztálint sem.

1936. augusztus végén a ,,négyéves terv" emlékiratában Hitler világosa megfogalmazta céljait: „A német hadseregnek négy év múlva bevethető, a német gazdaságnak pedig négy év múlva háborúra alkalmas állapotban kell lenni". Mivel 1937 sorén világossá volt, hogy Anglia akadályozza terveit, és Franciaország egyre inkább brit függőségbe kerül, az év végén többé már nem zárta ki, hogy szükség esetén Anglia „mellett" vagy nélküle cselekszik, sőt ,,tartalék megoldásnak" tartogatott Berlin-Róma-Tokió háromszögnek angolellenes politikát kell majd folytatnia. A bizonyos fokig „fordulópontnak" tekinthető 1937. évben továbbra is kitartott az „élettér"-háború mellett, de az idő nyomására átgondolta szövetségpolitikai feltételeit, és kényszerűségből változtatott rajtuk. Előnyösnek tűnt számára a világpolitikai események dinamikája, amely nemcsak Európára korlátozódott. Az eszkalálódó japán-kínai konfliktusban - külügyminisztériuma hagyományos vonalával ellentétben - feladta Kína támogatását, és 1937. október 18-án Japán támogatása mellett döntött.

Roosevelt 1937. október 5-én tartott chichagói ún. „karanténbeszédben" azonban figyelmeztette a revíziót hirdető államokat, s a békeszerető államok összefogását sürgetve, kilátásba helyezte a jogsértők kizárását a népek családjából. Ezzel megkísérelte demonstrálni az Egyesül Államok világpolitikai aktivizálódását.

Nagy-Britannia ellenében

Hitler külpolitikájának kulcsát továbbra is Nagy-Britannia alkotta, s az országot nyomás alá helyezte. „Mindent vagy semmit" követelt: Angliával szövetségre, Keleten „szabad kézre" törekedett, de attól sem riadt vissza, hogy programját Nagy-Britannia ellenében valósítja meg. A Chamberlain-kormány nem volt hajlandó szövetkezni vele és szótlanul tolerálni keleti terveit. Ezért növekedett Angliával szembeni bizalmatlansága, amelyet Ribbentrop 1937. decemberi jelentése is megerősített. A londoni német követ kilátástalannak minősítette az Angliával való együttműködést, s inkább a szigetország elleni front megnyitását javasolta: Hitler azonban később többször is megkísérelt visszatérni Nagy-Britanniához. A gazdasági vezetés, a Wermacht és a külügyminisztérium soraiban 1937 végén lebonyolított személyi változtatásokkal megteremtette a közép-kelet-európai területi status quo erőszakos megváltoztatásának belső feleit. A Harmadik Birodalom első külpolitikai csapása Ausztria ellen irányult, amellyel kétoldalú egyezményt kötött. Az 1938. március 12-én bevonuló német csapatok szívélyes lakossági fogadtatása láttán azonban a diktátor megváltoztatta korábbi uniós tervét, s Ausztria teljes körű „Anschlussa" mellett döntött. Magántulajdonok kisajátítása révén 1,4 milliárd márkával nőttek a német arany- és devizatartalékok, fontos nyersanyagok, ( vasérc, ólom, cinkérc, fa, kőolaj, magnezit) , kiépíthető vízerőművek, parlagon heverő ipari kapacitások mellett 600 ezer addigi munkanélküli osztrák hozott enyhülést a túlterhelt német gazdaságnak. Az osztrák hadsereg betagolása a nagynémet Wermachtba 60 ezer katonával és 1600 tiszttel gyarapította a német haderő létszámát.

Rövidesen bebizonyosodott, hogy Nagy-Britannia nem bocsátkozik harcba, s Hitler Olaszországgal és Japánnal együtt határozza meg a világ eseményeit. Úgy tűnt, hogy az Egyesült Államok figyelme Japán előrenyomulása miatt Európából Kelet-Ázsiába helyeződött át.

Hitler e világpolitikai megfontolásokból már 1938. március végén határozta el Csehszlovákia szétzúzását, amelyhez Csehszlovákia nemzetiségi problémáját és az egyes népcsoportok önrendelkezési jogának követeléseit használta fel. Hitler megállapodott a Szudétanémet Párt vezetőjével, Konrad Henleinnel, hogy olyan maximális programot állítson össze, amelyet a Cseh kormány nem teljesíthet. A Szudétanémet Párt április 24-i karlsbadi programja e stratégia alapján a szudétanémetek önigazgatását, a cseh államalkotó néppel való teljes egyenjogúságát követelte, amely Berlin sugallatának megfelelően csak átmeneti szakaszt jelentett volna a csehszlovák állam teljes felbomlása irányában. A cseh kormány, nem utolsósorban londoni és párizsi nyomásra- fokozatosan engedett Heinlennek, aki taktikai zsákutcába került, s nem maradt más választása, mint megszakítani a tárgyalásokat, s várni az újabb alkalomra.

Hitler 1938. május 30-án kiadott utasításával- „Csehszlovákia belátható időn belül katonai akcióval szétzúzandó" - lépéskényszerbe került. Ha Prága nem enged tovább, akkor csak a bizonytalan kimenetelű háború és a megkezdett operatív intézkedések félbeszakításának alternatívája maradt számára. A taktikai zsákutcából kerülendő, a nürnbergi pártkongresszuson Hitler a szudétanémeteknek „szabad önrendelkezési jogot" követelt.

Az appeassement politika

Mivel a Szudéta-vidéken újabb zavargások történtek, a Közép-Európa iránt mindaddig inkább tartózkodó brit kormány közvetítőt küldött Prágába, hogy a további tárgyalásokkal enyhítse a feszültséget. 1938. szeptember 15-én még Chamerlain miniszterelnök is hajlandó volt Németországba repülni, hogy Hitlernek felajánlja a szudétanémet területek Németországhoz csatolását, és ennek szükségességéről a francia kormányt is meggyőzze. Csehszlovákiának nem maradt más választása, mint meghajolni az ultimátum jellegű javaslat előtt, hogy ne legyen védtelenül kiszolgáltatva a német támadásnak. Hitlert meglepte az angolok erőszakmentességére épülő kompromisszumkészsége, amely appeasment politika néven került be a történelembe.

E politika mögött meghúzódó racionális és konzervatív számítások szerint a letűnőben lévő világbirodalom sokrétű kötelezettségeitől szenvedő Nagy-Britannia nemzeti érdekei miatt a közép-európai béke legalábbis középtávú megőrzésére kényszerült. A Földközi-tenger környékén és a Távol-Keleten egyaránt defenzívába szorult. A revíziós hatalmak- Olaszország, Japán és Németország - fegyverkezési kihívásaira adandó válasz olyan pénzügyi megterhelést jelentett volna az országnak, amelyet az átfogó belső gazdasági és szociális modernizálás pillanatában nem engedhetett volna meg magának. Ráadásul az anyaország katonai jelenlétét az európai kontinensen a brit domíniumok és az lakosság többsége egyaránt elutasította. Ezért mindent el kellett követni, hogy a birodalom létét megkérdőjelező feszültségeket és konfliktusokat elkerüljék.

Hitler az angol magatartást a gyengeség jelének tartotta, és növelte igényeit. Nemcsak Varsót és Budapestet bátorította Prága elleni területi követelésekkel, hanem szeptember 22-én Bad Godesbergben már a kiürítési határidő lerövidítésével és erőszak alkalmazásával fenyegette meg Chamberlaint. Hazárdjátékában majdnem túllőtt a célon, mert Franciaország és Csehszlovákia mozgósított, és Nagy-Britannia- a Szovjetunióhoz hasonlóan- támogatást ígért katonai konfliktus esetére. Hitler hét hadosztályt mozgósított, de nem adott támadási parancsot Csehszlovákia ellen.

Európa a háborús feszültség napjait élte. A birodalmon belül konzervatív politikusok és katonák (Hans Oster a katonai elhárításnál, Ludwig Beck tábornok, Carl Goerdeler lipcsei főpolgármester) ellenállása formálódott, akik az angol politikusokkal való kapcsolattartással igyekeztek szembeszállni Hitler agressziós külpolitikájával, és hajlottak konspirációra is.

A müncheni konferencia

Ekkor azonban Chamberlain a Szudéta-vidék kiürítési tervének átdolgozását javasolta, a Mussolini közvetítésével 1938. szeptember 29-30-án a béke megőrzésének utolsó pillanatában megtartották a müncheni konferenciát. A csehszlovák kormány részvétele nélkül és a Szovjetunió kizárásával Hitler, Mussolini, Chamberlain és Daladier megállapodtak arról, hogy a Szudéta-vidék 50 százalék feletti német lakosságú területeit Csehszlovákia 1938. október 1.-10. között kiüríti. Ezzel egyidejűleg pedig német csapatok vonulnak be a területre. A megmaradt csehszlovák állam létét a nagyhatalmak garantálták. A kényszerített amputációval Csehszlovákia nemcsak gazdaságilag és stratégiailag fontos területeket veszített, hanem Szlovákia és Kárpát-Ukrajna ezt követő autonómianyilatkozatával megkezdődött a belső felbomlása, amelyet Berlinből céltudatosan irányították, és amely belátható időn belül előrevetítette a csonka állam megszűnését. A Párizs és London által nyújtott határgaranciák világossá tették, hogy a „csonka állam" gazdaságilag életképtelen, és sorsa egyedül Rómától és Berlintől függ. Európa és a világ békéjét ezzel még egyszer megmentették, s az 1938. szeptember 30-án aláírt német-brit megnemtámadási és konzultációs nyilatkozat megerősítette Chamberlaint abban a szilárd hitében, hogy Hitler végül is beleegyezik az „általános és európai megállapodásra", s kielégíthető a „gazdasági és gyarmati megbékítés" ajánlatával. Reibbentrop és Nonnet francia külügyminiszter tárgyalásán azonban világossá vált, hogy Hitler kitart a szovjetellenes és a kelet-európai „élettér" megteremtésére irányuló tervei mellett. A német külügyminiszter kemény álláspontja nyomán az 1938. december 6-i német francia megnemtámadási nyilatkozattal a franciák szabad kezet biztosítottak a németeknek Kelet-Európában.

Lengyelország ellen

Hitler 1938. október 24-i javaslatai „globális megoldást" kínáltak Lengyelországnak: „Danzing szabad város" visszatérését a Német Birodalomba a „korridoron" áthaladó területen kívüli autópályát és vasúti közlekedést Kelet-Poroszország és a birodalom többi része között, a közös határok elismerését s Lengyelország belépését az antikommitern paktumba. Hitler a német csapatok Szovjetunió elleni átvonulásának tolerálását s Ukrajnával szembeni terveik egyeztetését remélte Lengyelországtól. Beck lengyel külügyminiszter azonban 1939. március elején végérvényesen kijelentette, hogy kormánya határozottan elutasítja a „Harmadik Birodalom" szoros csatlósi követelését a keletre irányuló „élettérháborúban", és elszánta magát a Moszkva és Berlin közötti függetlenségi politikára. A lengyel kormány március 26-án kategorikusan elutasította az 1920 óta népszövetség ellenőrzése alá tartozó Danzig német érdekű rendezését is. Döntésével Lengyelország a birodalom potenciális ellenfeleinek táborába került, jóllehet a német kormány kifelé még mindig megértőnek mutatkozott.

A lengyel külügyminiszter mozgásterére döntőnek bizonyult az angol kormány álláspontja, amely 1939. március 31-én Franciaországgal együtt nyilvános függetlenségi garanciát nyújtott Lengyelországnak, amelyet - Albánia olasz támadása miatt- április 13-án Romániára és Görögországra is kiterjesztettek. A locarnói szerződés óta az angolok nem vállalkoztak ilyen szoros kapcsolatra az európai kontinensen, jóllehet konkrét operatív tervvel még nem rendelkeztek a szükség esetén Lengyelországnak nyújtandó segítségről.

Hitler dühösen reagált az új helyzetre, s április végén felmondta az 1935. évi német-angol flottaegyezményt és az 1934. évi német-lengyel megnemtámadási egyezményt.

A Führer már ezt megelőzően, április elején utasította a Wermacht-főparancsnokságot, a Lengyelország megtámadását célzó Fall Weiss (Fehér terv) kidolgozására, amelynek végrehajtása 1939. szeptember 1-jétől bármikor megkezdhető. A brit garancianyilatkozat jó ürügyül szolgált, hogy tábornokainak előterjessze háborús céljait, s eközben nem zárta ki, hogy a Lengyelországi háború „Angliával évekig elhúzódó, élet-halálra szóló katonai összetűzéssé" válik. Májustól már nem Danzig jelentette a központi problémát. A német-lengyel konfliktusban sokkal inkább „az élettér keleti kiterjesztéséről és az élelembiztosításról, továbbá a baltikumi probléma megoldásáról" volt szó, vagyis az „élettérprobléma" első lépcsőfokáról. Az új katonapolitikai helyzetben drámaian romlottan Lengyelország kilátásai. A Litvániához tartozó Memel-vidék 1939. március 23-ai német megszállása után ismét veszélybe kerültek az ország biztonsági érdekei, ezért minden Berlinből érkező ajánlatot élesen elutasított.

Ezzel egy időben az 1938. november brit-amerikai kereskedelmi szerződés után megszaporodtak az amerikai figyelmeztetések, hogy Roosevelt nem marad tétlen a német-brit konfliktus, valamint Nagy-Britannia létének fenyegetése esetén, és intenzíven hozzálát az Egyesült Államok katonai- politikai izolacionizmusának ( elkülönülési politikájának) gyors leépítéséhez. Német újságírói körökben és a Külügyi Hivatalban már joggal emlegették Németország Amerika általi „kereskedelempolitikai bekerítését" azzal a céllal, hogy a nemzetiszocialista Németországot politikai engedményekre kényszerítsék. Az Egyesült Államok az 1938. november 9-10-ei zsidóellenes pogrom miatt demonstratívan visszahívta berlini követét.

A Varsónak nyújtott angol garancianyilatkozat után Hitler ismét politikai cselekvési terének bővítésére törekedett, hogy szétzilálja az ellene szerveződő hatalmi összefogást. Erre Lengyelország gyors leverésével és a Szovjetuniónak az ellenséges koalícióból való kikapcsolásával látott lehetőséget. A német agressziós politika az eddig periférián lévő Szovjetuniót fokozatosan bekapcsolta a politikai játékba, sőt a brit politikának és számolnia kellett azzal, hogy Kelet-és Délkelet-Európa Hitler-ellenes összefogása csak Sztálinnal egyetértésben történhet. Ezért 1939. márciusától egyfajta versengés bontakozott ki a Szovjetunióért- ezt a nyugati hatalmak kezdték, s júniusban a Szovjetuniónak a garanciapolitikában való részvételt ajánlották fel. Sztálin azonban vonakodott elfogadni, hogy ő legyen Nagy-Britannia és Franciaország előőrse Németországgal szemben. A nyugati nagyhatalmakat továbbra is a régi forradalmi bizalmatlansággal kezelte.

A másik oldalon Lengyelország és Románia kevés hajlandóságot mutatott arra, hogy a Szovjetunió védje meg a német támadástól; túl sok területi követelés és megoldhatatlan konfliktus lógott még a levegőben, s fennállt a veszély, hogy a megmentő hamar megszállóvá válhat. Ezért Lengyelország elzárkózott a szovjet átvonulási jog megadásától. Attól tartotta, hogy a szovjetek felhasználják az alkalmat, hogy visszaszerezzék a lengyelek által az 1921. évi rigai békében annektált mintegy 200 km széles fehérorosz és ukrán sávot. A nyugati hatalmakkal együtt arra is gondoltak, hogy Hitlert a nyugati és keleti „bekerítéssel" a Moszkvával kötendő szövetségre, az „előremenekülés" kétségbeesett lépésére késztetik. Mindez megbénította a nyugati hatalmak 1939 tavaszi-nyári moszkvai tárgyalásait, s egyúttal magyarázza nehézkes haladásukat. Hitler, felismerve esélyét, lecsapott a kínálkozó alkalomra.

A szovjet diplomácia óvatosan cselekedett, s megkísérelte meggyőzni a németeket arról, hogy az ideológiai különbözőségnek nem kell feltétlenül kihatnia a gyakorlati politikára. Májusban a nyugati orientációjú Litvinov külügyi népbiztos helyébe lépő Vjacseszlav Molotov kinevezése is jelzés lehetett Berlin irányában. Végül 1922. áprilisi rapallói német-szovjet szerződésre való szovjethivatkozást követően Hitler elfogadta az ajánlatot, jóllehet 1939. május 22-én nagy ceremónia közepette Olaszországgal „ acélpaktumot" kötött. A katonai szövetség azonban nevével ellentétben nem igazán volt ütőképes: Mussolini közölte Hitlerrel, hogy gazdasági és fegyverzeti okokból 1943 előtt nem számolhat Olaszországgal. Miután meghiúsult Japán belépése a katonai szövetségbe, Hitler stratégiája bizonytalan lábakon állt. Növelte idegességét, hogy a katonai tervezés a politikai nehézségek ellenére folytatódott. A Wermachtnak augusztus 26-án meg kellett volna támadnia Lengyelországot, ezért a német vezetést az idő is szorította, ami kedvezett a szovjet félnek. Végül Moszkva augusztus 17-én gazdasági egyezményről, megnemtámadási egyezményről és az érdekszférák elhatárolódásáról szóló titkos pótjegyzőkönyv ajánlatát juttatták el a német félnek.

Szovjet-német egyezmények

Az 1939. augusztus 19-én Moszkvával kötött kereskedelmi és hitel-megállapodásnak- valamint az 1940. február 11-én és 1941. január 10-én aláírt további két gazdasági megállapodásnak- az volt a funkciója, hogy a német „hadigazdaságnak" a Szovjetunió megtámadásáig háborúhoz szükséges nyersanyagokat juttasson ipari javak és modern hadieszközökhöz szükséges kékmásolatok fejében. Egyidejűleg a Szovjetunió biztosította az összeköttetést a Távol-Keletről Németországba irányuló szállítmányok (pl. kínai szója) számára, így a brit blokád - az első világháborúval ellentétben - 1941-ig folyamatosan kijátszható volt. Egy hét diplomáciai huzavona után, 1939. augusztus 23-án Ribbentrop végre elérte célját: a Krelmben aláírta a Hitler-Sztálin paktumot, valamint a titkos kiegészítő jegyzőkönyvet Lengyelország „negyedik felosztásáról" és a szovjet-német érdekszférák elhatárolásáról a Kelti-és Fekete-tenger között ( a hat országot érintő egyezmény szerint Finnország, a balti államok és Besszarábia a szovjet befolyási zónába kerültek). Megállapodásukat Lengyelország szétzúzása után, szeptember 28-án határ- és barátsági szerződéssel egészítették ki.