A Brandenburg-páncélgránátos hadosztály karfelvarrója. Hivatalosan 1944. augusztus 17-étől viselték.
A dicső múlt
A német különleges alakulatok története az I. világháborúig nyúlik vissza, egészen pontosan a Kelet-afrikai frontra, ahol a német gyarmati hadsereg, a Schutztruppe gerilla-hadviselésben járatos tábornoka, Paul von Lettow-Vorbeck alatt szolgáló Theodor von Hippel százados nagy tapasztalatra tett szert a különféle ellenséges vonalak mögötti hadműveletek megtervezésében és végrehajtásában. Itt ugyanis a németek a brit gyarmati csapatok ellen sikeresen használták fel a helyiektől eltanult és katonai doktrínaként azóta általánosan elfogadott, úgynevezett „üss és fuss” taktikát. Ezzel a harcmodorral a 11 000 fős német gyarmati erők egészen 1918-ig kitartottak a számbeli és technikai fölényben lévő brit és belga gyarmati alakulatokkal szemben, sőt, a Központi Hatalmak közül egyedüliként brit felségterületet is elfoglaltak.
Paul von Lettow-Vorbeck tábornok
Theodor von Hippel álma
Az I. világháborús rohamcsapatok és a német kelet-afrikai gyarmati harcosok példájából kiindulva von Hippel (ekkor már őrnagy) felállított egy elképzelést, mely szerint kis létszámú katonai egységeknek nagy hasznát vehetné mind a katonai hírszerzés, mind pedig a reguláris hadsereg. Azzal érvelt, hogy az ilyen kicsi, független alakulatok sokkal rugalmasabban képesek harcolni, vagy információt gyűjteni, akár messze a főerőktől, az ellenséges hátországban is, ahol nagy pusztítást végezhetnek, vagy éppen meggátolhatják a pusztítást, kulcsfontosságú pontok elfoglalásával és megvédésével. Von Hippel őrnagy elkeseredetten folyamodott a Német Köztársaság hadseregének tisztjeihez, ám a merev katonai elgondolások mentén gondolkodó porosz főtisztek hallani sem akartak a merőben szokatlan és újszerű elgondolásokról. Von Hippel őrnagy így a katonai hírszerzéshez, az Abwehr-hez fordult ötletével, melynek vezetője, Canaris tengernagy fantáziát látott a fiatal tiszt elképzelésében, így von Hippelt előléptették ezredessé és kinevezték az Abwehr Sektion II. élére, mely ügyosztály a titkos hadműveletek lebonyolításáért volt felelős. Így von Hippel ezredes, nekiláthatott az általa megálmodott alakulat felállításának.
Az Ebbinghaus zászlóalj
A frissen toborzott embereket különleges elővigyázatossággal válogatták össze. Mivel az elsődleges célpont Lengyelország volt, elsősorban olyan népi német katonákat kerestek, akik folyékonyan beszélnek lengyelül. A belőlük felállított század, majd zászlóalj méretű harccsoportot Ebbinghaus zászlóalj fedőnéven vették hadrendbe. Feladatuk elsődlegesen olyan kulcspozíciók elfoglalása és megtartása volt, mint hidak, vasúti csomópontok és hágók birtokbavétele. A zászlóalj belső szabályai közül az első és legfontosabb az volt, hogy bár sokszor dolgoztak ellenséges nemzetek egyenruháiban, vagy más álcázásban, német egyenruhájukat mindig magukon kellett viselniük. Így egyrészt fogságba esésük esetén nem kémekként, hanem reguláris katonákként kellett bánni velük, másrészt pedig azonosítani tudták magukat a saját csapataik felé. Az alakulat a Himmler-hadművelet elnevezésű közös Abwehr-Gestapo-SS művelet keretén belül 1939. augusztus 25.-én lépte át a német-lengyel határt, lengyel civileknek álcázva. A hadművelet célja előre kiválasztott helyszíneken olyan határincidensek megrendezése volt, melyekben lengyel egyenruhába öltöztetett politikai foglyok és ismert németellenes agitátorok tetemeit hagyták a helyszínen rövid tűzharc után, ezzel igazolva a későbbi német támadást, mintegy válaszul a lengyel agresszióra. Ilyen határincidens volt a Glewitz-i német rádióállomás megtámadása, melyet sokan helytelenül máig egy különálló művelet, az úgynevezett Aktion Konserve néven ismernek. A hadművelet másik operatív célja több útkereszteződés és vasúti csomópont elfoglalása, valamint a lengyel hátországban végzett felderítő munka volt. Az Ebbinghaus zászlóalj egyik leghíresebb és a németek számára mindenképpen legkínosabb titkos bevetése, a Jabłonków-incidens néven vált ismertté.
A Jabłonków-incidens és a Fehér-eset
A Dr. Hans-Albrecht Herzner hadnagy által vezetett Abwehr-különítmény feladata volt a Bécs-Varsó vasútvonal kulcsfontosságú alagútjának elfoglalása a Jabłonków-hágónál található Mosty vasútállomásnál. Az egységet az Ebbinghaus zászlóalj embereiből állították össze és a német terveknek megfelelően 1939. augusztus 25-én lépte át a német-lengyel határt. Szinte azonnal elvesztették az összeköttetést a zászlóaljparancsnoksággal, így nem is tudhattak arról, hogy az általános német támadást a brit és francia fenyegetés miatt szeptember 1.-jére halasztották. Az egység körülbelül 25 emberből állt, akik csak pisztolyokkal, karabélyokkal és kézigránátokkal voltak felfegyverkezve. A terv szerint miután elfoglalták az alagutat és a vasútállomást, azonnal csatlakozik hozzájuk a német 7. gyalogoshadosztály előőrse. Az egység, szeptember 26-án hajnali négykor érte el az állomást, és a német katonák azonnal tüzet nyitottak a lengyel határőrség alakulataira, valamint a helyi általános iskola igazgatójának házára is. A meglepetésszerű támadásban a németek elfoglalták az állomás épületét, valamint elfogtak körülbelül egy tucat munkába igyekvő lengyel vasipari munkást is. A munkásokat túszként felhasználva a németek felszólították az életben maradt határőröket, hogy tegyék le a fegyvert és közölték, hogy legjobb tudomásuk szerint 4: 25 óra óta hivatalosan is hadiállapot áll fenn Németország és Lengyelország között. Arról azonban nem tudtak, hogy az állomás pincéjében felállított katonai vonalon egy határőr már értesítette a lengyel hadsereg legközelebbi alakulatait a német rajtaütésről. A kiérkező erősítés és a németek között kibontakozó tűzharcban végül a lengyelek kerekedtek felül, ami a németek rendezetlen visszavonulásához vezetett. A német diverzáns alakulat két sebesülttel másnap délben jelentkezett a zászlóaljparancsnokságon. A lengyel határőrök sikeresen védték meg az alagutat, ami sosem került német kézre. A rajtaütést így kudarcként értékelték, ám az Ebbinghaus zászlóalj más egységei által elért sikerek, mint a Danzig-i rádió elfoglalása arra ösztönözték Canaris tengernagyot, hogy továbbfejlessze az elképzelést.
Ritka felvétel, melyen az Ebbinghaus zászlóalj diverzánsai láthatók Lengyelországban
Lehr und Bau Kompanie z.b.V. 800
A lengyelországi hadjárat tapasztalatait felhasználva von Hippel ezredes lehetőséget kapott arra, hogy hivatalosan is felállítsa különleges műveleti egységét. Így 1939. október 25-én megalakult a Lehr und Bau Kompanie zur besonderen Verwendung. 800. (azaz Különleges Rendeltetésű 800. Építő- és Kiképző Század) fedőnév alatt a valójában zászlóalj nagyságú különleges egység. Kiképzésük és válogatásuk során a brandenburgiak, ahogy állomáshelyük alapján nevezték őket, homlokegyenest az SS és a Waffen-SS követelményeivel szembemenő szempontokat érvényesítettek: von Hippel átkutatta az egész III. Birodalmat olyan etnikumok után, akiket a náci ideológia alsóbbrendűnek tartott. Egységét keletporoszokkal, szlávokkal, szudétanémetekkel, olyan népi német emberekkel töltötte fel, akik legalább egy nyelven folyékonyan beszéltek a németen kívül és hosszú ideig éltek más országokban, vagy akár onnan is származtak. A cél az volt, hogy minél alaposabban ismerjék a Németországgal határos népek kultúráját, szokásait, viselkedését. Kiképzésük során nagy hangsúlyt fektettek az ejtőernyős kiképzésre, de a jelöltek kaptak sí- illetve sziklamászó képzést is, valamint úgynevezett rohamutász képzést, melynek keretén belül megtanultak bánni különféle robbanóanyagokkal és a feladatuk elvégzéséhez szükséges technikai eszközökkel. Nagy hangsúlyt fektettek az idegen nyelvi oktatásra, valamint a külföldi egyenruhák, fegyverek, járművek viselésére és használatára, sőt, az okmányhamisításra, álcázásra, menekülésre és az egyéb hírszerzési technikákra is. A kiképzett századokat 1939. december 15-én átnevezték, így kapta az alakulat a Brandenburgi Zászlóalj (Battalion Brandenburger) nevet. Az alakulat négy százada az etnikai hovatartozás szerint épült fel az alábbiak szerint:
-1. század/zászlóalj: keletporosz és szláv, vagy baltikumi katonákat tömörített.
-2. század/zászlóalj: angolul beszélő, Angliában, illetve a gyarmatain hosszabb időt eltöltött németekből állt.
-3. század/zászlóalj: Szudétanémetekből, illetve Jugoszláv németekből álló alakulat.
-4. század/zászlóalj: Népi németekből állt, akik a világ számos országában éltek.
Ezt követően természetesen számos más speciális alakulatot is felállítottak a Brandenburgiak keretén belül, például egy arab ezredet, vagy egy speciális sí-századot, akik a keleti front téli körülményei között voltak bevethetőek, valamint egy különleges luftwaffe-alegységet, amely az ejtőernyős bevetések esetén tett jó szolgálatot. Ezen kívül a háború végére a Barndenburgiak rendelkeztek egy tengerparti rajtaütésekre és trópusi hadviselésre szakosodott alegységgel. Az alakulat következő bevetése volt az, melynek során számos új, technikát dolgoztak ki.
Sarlóvágás-hadművelet: a nyugati hadjárat
Az 1940-es hadiévben is rengeteg teendő várt az immár véglegesen elfogadott különleges zászlóaljra, mely lassan elérte az ezred szintet. A brandenburgiak ugyanis részt vettek a nyugat-európai országok elleni hadjáratban. Első bevetésükre 1940. május 8-án került sor, amikor egy nappal a hadműveletek megkezdése előtt az alakulat ellenséges egyenruhában beszivárgott Hollandia, Belgium és Luxemburg területére. Az ekkora kidolgozott harceljárásuk ékes példája a geneppi híd elfoglalása Hollandiában. A Wilhelm Walther hadnagy által vezetett csoport holland katonai rendészeknek, illetve német hadifoglyoknak álcázta magát, majd rátámadott a hidat őrző holland katonákra, akiket gyorsan harcképtelenné is tettek. A kibontakozó tűzharcban a németeket földhöz szegezte a hollandok tüze, ám Walther hadnagy ellenséges egyenruhában nyugodtan átsétált a megzavarodott hollandokhoz, akiket így sikeresen ártalmatlanná is tettek. Ezt a fajta harcmodort szinte tökélyre fejlesztve a brandenburgiak számos hidat és más fontos létesítményt foglaltak el a Benelux államokban és később Franciaországban is. Ezt követően az alakulat 3. zászlóaljának tagjaiból 52 embert kiválasztva egy kisebb rajtaütésben vettek részt az orsovai kikötő ellen, mely teljes sikernek bizonyult.
Az Afrika Korpsban
A brandenburgi ezredet 1941 februárjában az Afrika Korps alárendeltségébe helyezték. Itt hamar átvették a britek harcmodorát, akik a Mélységi Sivatagi Csoport és az SAS gyors és kemény rajtaütéseivel igyekeztek gyengíteni a német utánpótlási vonalakat. A Brandenburgiak zsákmányolt brit egyenruhákban és járműveken hasonlóan sikeres rajtaütéseket indítottak a brit ellátóvonalak ellen, ám ezek hamarosan kifulladtak, mivel Rommel nem tudta utánpótlással ellátni a sivatagban kóborló különleges erőit. Gyakori volt a baráti tűz is, így a brandenburgiak különleges trópusi különítménye gyászos véget ért. Legtöbb tagját a britek ejtették foglyul, ahol aztán a németek legtöbbször öngyilkosok lettek, vagy pedig kémekként végezték ki őket. Érdekes színfoltja az alakulat afrikai tevékenységének a Salaam-hadművelet, amit Almásy László Afrika-kutató vezetett azzal a céllal, hogy információkat szerezzenek a britek egyiptomi állásairól és magáról Kairóról. A több mint 6000 kilométer hosszú utazás végén a német kémeket elfogták és kivégezték. Almásy feladata annyi volt, hogy vezesse el a németeket egy bizonyos vasútállomásra, ahonnan egyedül folytatják az útjukat. Visszatérésekor a magyar tudóst a Luftwaffe őrnagyává léptették elő és Rommel tábornagy személyesen tüntette ki, a Vaskereszt első fokozatával.
A keleti front és a végjáték
Mikor Hitler csapatai 1941. Június 22-én átlépték a szovjet határt, ismét a Brandenburgiak kövezték ki az utat. Sorra foglalták el a létfontosságú hidakat, utakat, lőszerraktárakat és likvidálták a magas rangú szovjet tiszteket. A Leningrád felé történő akadálytalan előrenyomulást is nekik köszönhette a Dél Hadseregcsoport, mivel sikeresen elfoglaltak egy aláaknázott hidat a Nyugati-Dvinán, Lettországban. A legnagyobb teljesítményt azonban 1942 augusztusában érte el Freiherr Adrian von Fölkersam 62 keletporosz és szláv Brandenburgi élén, amikor NKVD alakulatnak álcázva a visszavonuló szovjetek segítségével sikeresen beszivárogtak Maikopba, ahol a városparancsnok segítségével elrendelték a város azonnali kiürítését. Ezzel egyetlen puskalövés nélkül vették be a stratégiai fontosságú várost. Ám a hadihelyzet változott.
A Brandenburgi ezred katonái szovjet egyenruhában
A Brandenburgiak feladata először csak mélységi felderítésre korlátozódott, majd 1942 végétől, más csapattestektől átirányított emberekkel hadosztály méretűre duzzasztották az egységet és tűzoltó-alakulatként a front legveszélyesebb pontjain, vetették be. Ezt követően az alakulat egyes részei az SS 500. ejtőernyősezredével együtt részt vettek a Tito elfogására indított sikertelen akcióban, 1944 áprilisában, valamint még 1943-ban egy kisebb egységet ismét átirányítottak az Afrika Korps-hoz, ahol fosztogató- és romboló rajtaütésekben vettek részt. Az utolsó lökést az 1944. július 20-i merénylet jelentette, ami megfosztotta Canaris tengernagyot az Abwehr irányításától. A Brandenburgi hadosztályt gépesítették és Infanterie Division Brandenburg (mot) néven harcba küldték, míg körülbelül 1800 különlegesen képzett embert átvett Otto Skorzeny 502-es SS Vadászzászlóalja. Bár továbbra is elit alakulatnak számított, elvesztette különleges képességeit és szerepkörét, így csupán egyike volt a III. Birodalom számos tűzoltó-alakulatának. A háború végén hozzácsatoltak egy páncélos ezredet is, így megalakult a Brandenburg Páncélgránátos-hadosztály, ami Schleswig-Holstein mellett tette le a fegyvert a britek előtt. Ezzel hivatalosan véget ért a brandenburgi alakulat története.
Az SS által felállított különleges egységek
SS Sonder Lehrgang z. b. V. Oranienburg és Friedenthal
Az alakulatot 1942 elején hozták létre azzal a nem titkolt céllal, hogy az SS-en belül is létezzen egy a Brandenburgi ezredhez hasonló különleges egység. Más szavakkal az Oranienburgi Különleges Tanfolyam (Bár egyes források Oranienburg Különleges Alakulat néven említik) fedőnevű alakulatot a fegyvernemek és hivatalok közti versengés szülte. Az egység kezdetben körülbelül 100 Waffen-SS önkéntesből állt a holland van Vessem SS-Hauptsturmführer vezetése alatt. Nevét állomáshelyéről, Oranienburgról kapta. Az alakulat első tervezett bevetésére 1943-ban, Írországban került volna sor, melynek során az IRA mozgalom erőit SS tiszthelyettesek képezték és vezették volna az amerikaiak ellen, ám végül ezt a tervet elvetették. 1943 elején az alakulat öt tagját ejtőernyővel ledobták Iránban, hogy ott segítsék a helyi függetlenségi mozgalmak gerilláit. Nem sokkal később az alakulatot átvezényelték Friedenthalba, így neve is SS Sonder Lehrgang z. b. V. Friedenthal, vagyis Friedenthal Különleges Rendeltetésű Tanfolyam (esetleg Különleges Alakulat) lett.
Új állomáshelyükön körülbelül 300 újonc csatlakozik hozzájuk, többségük holland, flamand és magyarországi német Waffen-SS katona. Az átszervezés után Otto Skorzeny SS-Hauptsturmführer, a diverzáns akciók nagy szakértője és úttörője vezette tovább az alakulatot. A Friedenthal Különleges Alakulat első bevetése a Gran Sasso-i rajtaütés volt, fedőnevén a Tölgy-hadművelet (Unternehmen Eiche). Ekkor a céljuk nem volt más, mint Benito Mussolini, az olasz fasiszták volt vezetőjének kiszabadítása, akit miután az Olasz Fasiszta Nagytanács megfosztotta hatalmától, két hónapig rejtegettek búvóhelyről-búvóhelyre mielőtt a német titkosszolgálatok rátaláltak volna. Végül 1943. szeptember 12.-én az SS és a Luftwaffe közös akciójában kilenc vitorlázórepülővel egy pisztolylövés nélkül foglalták el a Ducét rejtő síszállót.
Mussolini kiszabadítása
Bár az akciót Harald Mors ejtőernyős hadnagy vezette, mégis Skorzeny kapott érte számos elismerést, jelesül egy előléptetés. Így már SS-Sturmbannführerként vezette alakulatát. Ezt követően a Friedenthal felkészült egy merénylet végrehajtására, melynek célpontja a Jaltában 1943. november 28.-december 1.-e között összegyűlt három Szövetséges vezető volt, ám az előkészületeket a szovjet titkosszolgálat leleplezte, így a merénylet végül meghiúsult. A Friedenthal Különleges Alakulatot ekkor feloszlatták, és megalakult az 502. SS Jäger-Battalion. A Skorzeny vezette alakulat ezután a Brandenburgi ezred katonáival és az SS 500. ejtőernyős zászlóaljával együtt részt vett a Tito elfogására irányuló Unternehmen Rösselsprung (Lóugrás-hadművelet) végrehajtásában, 1944 májusában, ami végül teljes kudarcba fulladt. Ezt követően, mint mindenkit Németországban, Skorzenyt is váratlanul érte a július 20-ai merényletkísérlet Hitler ellen. Ekkor épp Berlinben tartózkodott, így azonnal átvette a parancsnokságot a Wehrmacht főparancsnokságán és egy századnyi katonája segítségével elfoglalta és 36 órán át tartotta az épületet.
502. SS Jäger-Battalion
1944. április 17-én állították fel Otto Skorzeny SS-Sturmbannführer vezetésével, aki engedélyt kapott arra, hogy alakulatát önkéntes alapon zászlóalj-méretűre növelhesse a Luftwaffétól, SS-től és a Heer-től érkező közel 300 jelentkezővel. Az alakulat tűzkeresztségét a Tito elleni hajtóvadászat jelentette. A zászlóaljat ezután számos feladat elvégzésére készítették fel és igazították el, ám végül egyiket sem hajtották végre. Olyan hihetetlen vállalkozásokra készültek, mint Pétain marsall elrablása, vagy Eisenhower meggyilkolása. A harci helyzet alakulása miatt a különleges alakulatot egyre többször vetették be partizánvadász, vagy hátországi biztosító feladatok ellátására, melynek hatására 1944. szeptemberében végül az egységet átnevezték SS Jagdverband Mitte névre, azaz SS Közép-Vadászcsoportra. Ez az alakulat egyike volt annak az öt különleges rendeltetésű SS vadászalakulatnak, melyek tömörítették a Brandenburgi ezred átvezényelt maradékait, valamint helybeli önkénteseket. Az egységet a Dirlewanger-Brigáddal együtt a varsói felkelés vérbe fojtására vezényelték, majd egyéb SS-alakulatok veszteségeinek pótlására használták fel ember- és gépállományát.
SS-Jagdverbände
Amikor az 1944. július 20.-ai a Hitler elleni merényletet felhasználva az SS a háttérbe szorította az Abwehrt, öt, a helyi jellegzetességeket figyelembe vevő SS-Jagdverband, azaz vadászcsoport jött létre az Abwehr-től átvezényelt volt Brandenburgi ezredhez tartozó állományból. Ezeknek a vadászcsoportoknak a feladatköre megegyezett az Abwehr mélységi felderítő és diverzáns alakulatáéval. Az öt csoportot is a Brandenburgi ezred struktúrájának megfelelően sorolták be az SS fennhatósága alá, tehát tulajdonképpen csupán átvették a már működő rendszert. Így alakult meg 1944 szeptemberében az SS-Jagdverband Mitte, azaz SS-vadászcsoport közép, melynek felelősségi területe nyugat-Európát ölelte fel. Később részben ebből az alakulatból szervezték meg a 150. Páncélosdandárt, mely a Wacht am Rhein hadműveletben vállalt kulcsszerepet. Érdekesség, hogy ebben a csoportban legalább két ír önkéntes is harcolt. A második egység, az SS-Jagdverband Nordwest, azaz SS-vadászcsoport északnyugat volt. Ezt a Brandenburgiak Streifkorps Nordfrankreich alakulatának alapjain építették fel és északnyugat-Európában került volna bevetésre. Ezzel szemben 1945 elején a keleti frontra küldték, ahol öt hónap alatt felmorzsolódott. Az SS-Jagdverbändék közé tartozott továbbá a Brandenburgiak Streifkorps Einsatzgruppe Baltikumából létrehozott SS-Jagdverband Ost is, ami keleti önkéntesekből és diverzáns specialistákból állt. Egyetlen ismert hadműveletük az Aktion Braunes Bär volt, melynek során ukrán partizánok ellátását végezték. Az alakulat 1945-ben Poznań közelében nagyrészt megsemmisült, túlélőiből századot szerveztek, ami 1945 májusában, Sziléziában és Csehszlovákiában került bevetésre, ahol az egység maradéka is elpusztult. A következő alakulat az SS-Jagdverband Südost, melynek bár SS-vadászcsoport délkelet volt az elnevezése, alapját az Abwehr által a Brandenburgi ezred keretén belül felállított Streifkorps Karpaten adta. Egyik harci úszókat és a Kriegsmarine, vagyis a német haditengerészet szakembereit tömörítő alakulata, a Jagdkommando Donau, Budapest ostroma alatt több elkeseredett kísérletet tett arra, hogy vízi úton lássák el a magyar fővárost, míg az egység többi része mélységi felderítő és diverzáns feladatokat látott el a főváros, és az ország több pontján, valamint rendszeres partizántevékenységgel zavarta az átállt román csapatok hátországát is. Az utolsó SS-Jagdverband a Südwest, azaz délnyugat nevet viseli. Ez az egység az olasz-francia határon tevékenykedett a 7. amerikai hadsereg frontszakaszán, valamint hátországában, mint mélységi felderítő alakulat, majd Ausztria felé vonult vissza. Az egység további sorsa ismeretlen.
Skorzeny egyéb műveletei
Skorzeny alakulatának feloszlatása után is aktív maradt a különleges műveletek terén. Nevéhez köthető az Eisenfaust-művelet, azaz Horthy Miklós kormányzó fiának, ifjabb Horthy Miklósnak az elrablása, mellyel elérte, hogy a Kormányzó, rajta keresztül pedig a Magyar Királyi Honvédség ne tanúsítson ellenállást a német megszállással szemben. Emellett rávette Horthyt, hogy visszavonja fegyverszüneti kérelmét a szovjetek felé. Ebben a műveletben SS ejtőernyősök és egyéb megszálló csapatok élén, valamint a nyilasok támogatásával egyenesen a Budai Várba ment, ahol rövid tűzharc után megadásra és együttműködésre kényszerítette a Honvédséget. Ezzel elérve, hogy Magyarország ne ugorhasson ki a háborúból.
Skorzeny a Budai Várban
Utolsó, egyben leghíresebb műveletében Skorzeny angolul jól beszélő embereket gyűjtött össze (nagyrészt a Brandenburgi hadosztályból) a 150. Páncélosdandár fedőnevű alakulatba. Ebben az alakulatban olyan katonákat gyűjtött össze, akiket amerikai egyenruhában a vonalak mögötti pánikkeltésre és a csapatok megzavarására vethetett be. Ehhez felépítették egy amerikai katonai tábor mását, ahol a részvevők elsajátíthatták szerepüket. Problémák adódtak a felszereléssel és a kért járművekkel is, ám a legnagyobb gondot az emberanyag jelentette: 10 olyan katona került Skorzenyhez, akik tökéletesen beszéltek angolul és az amerikai kiejtés sem okozott gondot nekik. 30 további katona beszélt angolul, de a kiejtésük nem volt tiszta, valamint körülbelül 200 olyan embert küldtek a felhívásra, akik tanultak angolul az életük során. A járműpark is szegényes volt: a kért zsákmányjárművek töredékét tudta csak biztosítani a hadsereg, így a németeknek improvizálniuk kellett. A PzKpfW. V. Panther harckocsik tornyát például eltávolították, és alumíniumtoronnyal tették hasonlóvá az amerikai M10 Wolverine páncélvadászhoz. Valamint rengeteg saját járművet festettek át úgy, hogy hasonlítsanak az amerikai csapatszállító járművekhez. Az egyenruhák kérdésében is gondban voltak a németek, mivel pontosan nem tudták milyen ruhákra lesz szükség, a 150. Páncélosdandárt elárasztották az orosz és lengyel uniformisok. Látva a hiányosságokat Skorzeny az SS 600. ejtőernyős zászlóaljból, az SS Jadgverband-Mitte 600 állományából, valamint a Luftwaffe KG 200 jelű alakulatának embereiből és más átszerveződő, vagy harcképtelen alakulatok katonáival töltötte fel alakulatát. Az angolul beszélő csapatát Einheit Stielau néven szervezte egységbe. A terv mégis annyira sikeres volt, hogy az amerikaiak még a Szövetséges Haderők Legfelső Parancsnokát, Eisenhower tábornokot is kimenekítették, mivel úgy gondolták, hogy ő a németek fő célpontja. Ekkor ragadt Skorzenyre az „Európa legveszélyesebb embere” becenév is.
Az Einheit Stielau egyik lebukott tagja kivégzés előtt
Werwolf alakulatok
A háború utolsó, legelkeseredettebb próbálkozásainak egyikeként, az SS és a Hitlerjugend önkénteseiből úgynevezett Werwolf (Vérfarkas) -sejteket hoztak létre, akik a szovjet partizánokhoz hasonló módon zaklatták volna a Szövetséges csapatokat. Ebben számítottak a helyi lakosság segítségére, akik élelemmel és szállással látták volna el a Werwolfokat. A szervezet vezetője Hans-Adolf Prützmann SS- Obergruppenführer volt. A jelentkezőket, egy Erkelenz melletti kastélyban képezték ki szabotázsra, gyújtogatásra, orvtámadásokra, robbanószerek és fegyverek kezelésére, kódolásra és dekódolásra. A közel ötezer kiképzett Werwolf ezután beszivárgott a hátországba, ahol feladatuk szerint gerillaharcot kellett folytatniuk a megszállók ellen a berchtesgadeni Sasfészekből kiindulva. A valóságban ezeket az egységeket, miután kiképezték, és valamilyen szinten felszerelték, és harcba vetették őket, a szövetségesek nyolc hónapon belül egytől-egyig felszámolták. A német vezetés által megálmodott Alpesi erőd sem váltotta be a hozzá fűződő reményeket, így nem volt központja a szervezetnek, ami vezetés nélkül magányos akciókkal nem sokat tehetett a feladata elvégzésének érdekében. A Werwolf-akciók nagy része éppen ezért máig ismeretlen. Nem lehet tudni mit követett el ez a gerillacsapat és mely akciók írhatók magányos ellenállók számlájára. Valószínűleg a legbiztosabban ismert Werwolf-akciók az alábbiak: Dr. Franz Oppenhoff, Aachen első Szövetségesek által kinevezett polgármesterének meggyilkolása. Egy lőszerraktár felrobbantása a szudétaföldi Ústí nad Labem-ben, melynek során közel 30 ember halt meg. A brémai amerikai rendőrkapitányság felrobbantása. Bár a Radio Werwolf, a mozgalom illegális adója rengeteg halálesetért és balesetért vállalt a felelősséget, ezekről később nagyrészt bebizonyosodott, hogy véletlen egybeesések voltak, vagy pedig közük sem volt a Werwolfok működéséhez. Ám éppen a háború végének zűrzavara és a Werwolf-szervezet partizán-jellege miatt nem lehet biztosan megállapítani azt, volt-e egyáltalán beleszólása ennek a szervezetnek a II. világháború európai kimenetelébe.
Az amerikai csapatok által Aachenben elfogott Werwolf-sejt tagjai. A legidősebb „harcos” 14, a legfiatalabb 10 éves volt.
Kampfgeschwader 200
A Werner Baubach ezredes vezette mélységi felderítő alakulat története 1934-ig vezethető vissza, amikor Theodor Rowehl ezredes vezetésével az Abwehr alárendeltségében megalakult egy kísérleti mélységi felderítő-csoport. Ezt a csoportot 1942-ben kibővítették egy második kísérleti mélységi felderítő csoporttal, így megalakult a Kampfgeschwader 200, magyarul a 200. harci kötelék. Fő feladatuk a fotófelderítés mellett diverzáns ügynökök ejtőernyős ledobása, ellátása, valamint zsákmányolt és kísérleti repülőgépek kezelése volt. A Luftwaffénél szokatlan módon a kötelék két harccsoportból állt. Az első csoport az I./KG 200 feladatának végrehajtásához három darab Heinkel He. 115. repülőgéppel rendelkezett. Fő feladatuk az Abwehr ügynökeinek célba juttatása és légi utánpótlása volt. A legnagyobb szabású bevetéseiket 1944 júliusában repülték, amikor Európa-szerte 260 ügynököt dobtak le. Az I./KG 200 három osztagra tagozódott. Az első osztag feladata volt a távolfelderítés, a másodiké a közelfelderítő feladatok elvégzése, míg a harmadik osztag haditengerészeti repülőkből állt.
Az II./KG 200 feladata volt a többi küldetés, ide értve a zsákmányolt gépek repülését, az elektronikus felderítést, valamint a különösen nagy távolságokra végzett szállítást. A harccsoport alárendeltségébe tartozott továbbá az úgynevezett 3. Staffel, ami egy különlegesen képzett légideszantos alakulatot jelölt. Ezt 1944-ben elvezényelték a harci köteléktől, majd az ejtőernyős csapatok kötelékében tűnik fel újra Schäfer-zászlóalj néven.
Tervbe vették további harccsoportok felállítását, melyek torpedóvető gépekkel (III./KG 200), nagy távolságra bevethető bombázó- felderítő és vadászgépekkel (IV./KG 200), vagy öngyilkos küldetésekre (V./KG 200-Leonidas-Staffel) felszerelt alakulatok. A háború alatt számos alkalommal repültek be a szövetségesektől zsákmányolt gépekkel mélyen ellenséges területre. Egyik leghíresebb lebukásuk akkor következett be, mikor Jugoszlávia fölött egy azonosítatlan B-24-es csatlakozását jelentették amerikai repülők. Mikor felszólították, hogy azonosítsa magát, a B-24-es olyan alakulathoz tartozóként határozta meg magát, ami aznap nem volt a levegőben. Így az amerikai pilóták szoros kíséretet adva kivezették a Jugoszláv légtérből a gépet és többet nem is hallottak felőle.
A harci kötelék részt vett az úgynevezett Mistel-programban is, melynek célja az volt, hogy közel két tonna robbanószerrel megtöltött bombázókat vadászgépvontatással ellenséges célpontok fölé juttassanak, majd a lehető legnagyobb rombolást elérve elhagyják a helyszínt. A háború végére jellemző szükségmegoldásként mérsékelt sikereket ért el. Először a normandiai csatában vetették be, majd ahogy egyre fogytak a tapasztalt pilóták, egyre kevesebb bevetésre került sor.
A KG 200 mellett dolgozott a Zirkus Rosarius nevű berepülőegység, akik a zsákmányolt szövetséges repülőket tesztelték, mielőtt a KG 200 éles bevetésen is használta őket.
A KG 200 egyik zsákmányolt B-17-es bombázója
Források
Képek forrásai:
Írta: Kiss Dávid (Nix)
