Ahhoz képest, hogy a britek – katonáik vélt gyávasága miatt – eleinte az ismétlőpuskáktól is ódzkodtak, majd később a félautomata puskák ellenzői lettek, a létszámban sosem szűkölködő és emberbarátságban sem valami élenjáró szovjet Vörös Hadsereg már a harmincas években érdeklődést mutatott az öntöltő gyalogsági fegyverek iránt. Sztálin maga különösen kedvelte az ilyen megoldásokat.
Ennek megfelelően 1935-ben tendert írtak ki, amelyen két konstrukció versenyzett: Fjodor Tokarev fegyvere, és Szergej Gavrilovics Szimonov terméke. Tokarev nem sokkal korábban tért át a sikertelen, visszarúgással operáló rendszerrel való kísérletezést és tért át a gázelvételes rendszerre. Ekkor, 1935-ben még a Szimonov nyert, AVSz-36 néven rendszeresítették a puskát. Azonban hamar előjöttek a fegyver hibái, így újabb versenykiírás született, ahová mindkét tervező továbbfejlesztett puskát hozott. Most már Tokarev puskája nyert, és SzVT-38 (Самозарядная винтовка Токарева, образец 1938 года, Szamozarjadnaja Vintovka Tokareva, obrazec 1938 goda) néven bevezették. A gyártás Tula városában indult meg, ugyanott ahol Tokarev pisztolyát, a TT-30 és TT-33 pisztolyt is készítették.
Ahogy az minden puskától elvárás volt akkoriban, felszerelhető volt bajonettel és távcsővel. Az viszont már nem volt ilyen természetes, hogy az alulról behelyezhető, 10 lőszeres tár mellett a töltényűr felülről is nyitott volt, hogy a hagyományos, ötlőszeres Moszin-Nagant tárat is be lehessen helyezni. Azonban itt is a túl sok funkció ütött vissza: a tár hajlamos volt leesni a fegyverről. Az új puskát először a Finnország elleni Téli Háború során alkalmazták, és a tár hibája mellett fény derült a pocsék karbantarthatóságra is. Mindezek azt eredményezték, hogy a katonák elég negatív véleményt formáltak a puskáról. Mégsem kellet új versenykiírás, ugyanis mire 1940 áprilisában leállították a gyártást, már készen állt az új, javított változat, az SzVT-40. Ez a puska végre beváltotta a hozzá fűzött reményeket.
A Barbarossa-hadművelet megindulására az állománytáblák szerint a puskák egyharmada már SzVT-40 volt, de a valóságban ezt nem sikerült elérni. A Tokarev-puska ugyanis bonyolult volt, gyártása hosszadalmas és drága. A háború első szakaszában, a katlancsatákban felmorzsolt szovjet seregtestek fegyverzete hadizsákmányként a tengelycsapatok kezébe került, így a finnek is, a németek is nagy számban alkalmazták a Tokareveket, a németek SIG.259(R) jelzéssel állították szolgálatba.
Mivel nem lehetett rövid idő alatt pótolni az elveszített Tokareveket, a gyártást átmenetileg leállították a gyorsabban elkészíthető Moszin-Nagant puskák és a nagyon olcsó PPS-41 géppisztolyok javára. Később persze újra gyártották az öntöltőket is. Összesen több, mint ötmillió darab készült el, de ebből csak 50,710 darab volt mesterlövész-változat. Ennek oka a nagy függőleges elmozdulás volt a visszarúgás miatt. Ez alkalmatlanná tette mesterlövész-feladatokra, olyannyira, hogy a későbbi fegyverekről már a rögzítés lehetőségét is lehagyták.
Az SzVT-40 megoldásai úttörőnek számítottak. Ugyanezt a rendszert vették át a németek a Gewehr 43 fejlesztésekor, és a későbbi Szimonov SzKSz karabélyhoz is ezt alkalmazták (ez utóbbi manapság a Magyar Honvédség díszzászlóaljának a fegyvere.) S bár a fegyvert a hadiszolgálatból a háború után nem sokkal kivonták, sokat exportáltak az USA-ba gyűjtőknek és sportfegyverként. E szerepkörökben ma is népszerű puska, és bár nem olcsók, gyűjtők és rajongók hozzájuthatnak.
TECHNIKAI ADATOK
-
Űrméret: 7,62 mm
-
Csőhossz: 610 mm
-
Teljes hossz: 1220 mm
-
Tömeg: 3,8 kg
-
Tűzgyorsaság: 30 lövés/min
-
Torkolati sebesség: 840 m/s
-
Tár befogadóképessége: 10 töltényes tár
Írta: dr. Bársony Atilla (Atiraptor)
