A 101. légiszállítású hadosztály karjelvénye
„Randevú a végzettel”
Bár az USA hadseregének vezetése viszonylag későn, 1942-ben ébredt rá a nagyobb légiszállítású alakulatok felállításának szükségességére, a háború végére igencsak kitettek magukért, hiszen 1945-re már öt teljes értékű légiszállítású, azaz ejtőernyőn és vitorlázórepülőn bevethető csapattestekkel rendelkező hadosztályt állítottak fel, valamint több olyan ezred- és zászlóaljerejű köteléket, melyek képességei között elsődleges helyet foglalt el a légi mozgékonyság. Ezek közül az egységek közül is kiemelkedik az 1942 augusztus 16-án, a hadseregben másodikként felállított 101. légiszállítású hadosztály.
Bár hivatalosan ekkor váltak légiszállítású hadosztállyá, az alakulat története sokkal korábbra nyúlik vissza. Az első 101. gyalogoshadosztályt ugyanis 1918-ban állították fel, ők pedig eredetüket a wisconsini 8. lövészezredig, vezették vissza, akik az amerikai polgárháború során számos nagy ütközetben vettek részt, melyekben velük tartott Old Abe nevű fehérfejű rétisasuk, az ezred kabalája is. A 101. légiszállítású hadosztály vezetése megalakulásakor ezt a kabalát választotta jelvényük központi szereplőjévé, és a mai napig büszkén viselik is.
A hadosztály első parancsnoka William C. Lee vezérőrnagy, vagy ahogy emberei nevezték „Bill Lee” volt, a „légideszantosok atyja”. Ő állította fel 1940-ben az első kísérleti ejtőernyős szakaszt, és ő fektette le azokat az alapokat, melyekre később a többi ejtőernyős egység építkezett. Az ő szavaival élve, melyeket a hadosztály 1942-es megalakulásakor mondott a louisianai Camp Claiborne-ban „A 101-esnek nincs történelme, de randevút ad a végzetnek”.
William C. Lee vezérőrnagy, a 101. légiszállítású hadosztály első parancsnoka
A kiképzés
A hadosztály kezdetben egy ejtőernyős gyalogezredből, (502. PIR), egy vitorlázórepülőn szállított gyalogezredből (327. GIR), három ejtőernyős és vitorlázórepülőn szállított tüzérségi zászlóaljból (377. PFA, 321. GFA és a 907. GFA) állt. Kisegítő alakulatok, és szakcsapatok voltak a 326. ejtőernyős műszaki zászlóalj, a 101. híradó század, a 326. légiszállítású orvosi század, a 426. tábori század és más alakulatok. A hadosztály kiképzését Fort Bragg-ben kezdte meg. Nagy hangsúlyt fektettek a fizikai felkészítésre, hiszen az ejtőernyős ugrás legalább annyira megterhelte a katonákat, mint utána maga a harc. Emellett a katonákat igyekeztek a lehető legmagasabb szinten felkészíteni az ellenség háta mögött megvívott harcra. Az ejtőernyős- és valamilyen szintig a vitorlázórepülőn szállított gyalogságot is könnyűgyalogos egységekként építették fel és így is vetették őket harcba. Ez azt jelentette, hogy mivel a korabeli ejtőernyők és vitorlázórepülők terhelhetősége kifejezetten korlátozott volt, a harctérre induló katonák nagyjából annyi felszerelést tudtak magukkal vinni, amennyit elbírtak. Éppen ezért taktikájuk a gyors manőverezésen és az ellenséges erődítések megkerülésén, az ellenség állásainak átkarolásán alapult, melyben nagy segítséget nyújtottak a lövésszakaszoknál rendszeresített könnyűgéppuskák. A katonákat szó szerint tűrőképességük határáig hajszolták minden értelemben a terepen, és a tantermekben is. A legénység kiképző őrmesterei igyekeztek megfosztani katonáikat civil szokásaiktól, és minél többet követelni tőlük. Bár a légiszállítású hadosztályokhoz szó szerint több tízezren jelentkeztek, csak töredékük volt képes helyt állni a kiképzés teljes időtartama alatt. Magát a kiképzést két részletben bonyolították le. Első szakasza az alapkiképzés volt, melynek során a katonák megtanulták mesterségük alapfogásait: A szuronyvívást, lövészetet, alaki ismereteket, és persze rengeteg testedzést. Ezt az alapkiképzést a hadsereg bármelyik táborában megkaphatták, ám az ejtőernyős kiképzéshez már különleges felszerelés kellett. Ezért a 101. légiszállítású hadosztály ejtőernyős katonái a kiképzésük második szakaszát Fort Benningben teljesítették, ahol minden felszerelés adott volt az ugrókiképzés teljesítéséhez.
Ejtőernyős katonák ugrókiképzése
A kemény kiképzés mellé kiváltságok is jártak. Mivel kezdettől fogva elit alakulatnak tartották az ejtőernyős fegyvernemet, tagjait nagy társadalmi megbecsülés övezte, bármely hadosztályban szolgáltak is. Ezek a katonák mind önkéntesek voltak, és az ötödik minősítő ugrásuk után jogosulttá váltak az ejtőernyős jelvény hordására, nadrágjukat magas szárú ugróbakancsukba tűrhették, valamint havi plusz ötven dollár ugrási pótlékot is kaptak. Velük ellentétben a vitorlázórepülőn szállított gyalogságnál szolgáló bajtársaiknak semmilyen juttatás nem járt. A gyalogság egyenruháját hordták, megkülönböztető jelvényük nem volt, repülési vagy ugrási pótlékról nem is álmodhattak, ráadásul az ejtőernyősökkel ellentétben őket csupán besorozták az ezredükbe. Éppen ezért sem a civilek, sem pedig az ejtőernyős bajtársaik nem tartották őket különlegesnek. Ebből a vélekedésből rengeteg összetűzés származott, főleg akkor, amikor az ejtőernyős és vitorlázórepülős katonák ugyanabba a kocsmába keveredtek ritka kimenőik alkalmával.
Bevetés során lezuhant vitorlázórepülő
A hadosztály életében változást jelentett az 1943-as év, hiszen ekkor csatolták hozzájuk az eddig a georgiai Camp Toccoában kiképzett 506. PIR-t, valamint a 401. GIR-t is. Így már két-két ejtőernyős és vitorlázórepülőn szállított gyalogezred tartozott a hadosztály alárendeltségébe. Valamint 1943 nyárutójának folyamán a hadosztály parancsot kapott az Angliába történő áttelepülésre, ezzel biztossá vált, hogy az alakulatot Európában vetik be. A New Yorkból történő kihajózás során sok ejtőernyős és vitorlázórepülős katonában ekkor tudatosult, hogy tényleg háborúba indulnak. Robert M. Bowen törzsőrmester a 401. GIR katonájának visszaemlékezése szerint; „Amikor szeptember 5-én hajnalban kimásztam az ágyból, már úton voltunk. Az egyik hajóablakon keresztül figyeltem a lilás árnyalatú látóhatárt, s amikor életemben először megpillantottam a Szabadság-szobrot, egyszeriben honvágy fogott el nemrég hátrahagyott otthonom iránt. Mások is az apró nyílásokhoz tülekedtek, s kíváncsi lettem mi jár a fejükben. Látjuk-e még vajon szeretett hazánkat? Biztos vagyok benne, abban a pillanatban mindenki a halál gondolatával foglalkozott.”
Angliában a Wiltshire és Berkshire megyékben lévő repülőterek közelében sátorvárosokban, előre legyártott fémbarakkokban, vagy szerencsés esetben folyó hideg-melegvízzel, fűtéssel és minden egyéb kényelmi kellékkel ellátott civil, vagy katonai épületekben elszállásot 101-esek megkezdték felkészülésüket az Overlord-hadműveletben eljátszott szerepükre. A terv szerint a 101. légiszállítású hadosztály feladata az volt, hogy a tengeren szállított erők előtt 24 órával mélyen az Atlanti fal mögött leugorva biztosítsa a „Utah” kódnevű partszakasz négy, szárazföldre kivezető töltésútját, ezzel megakadályozva a német erősítés eljuttatását a parti erődítményekhez, valamint segítve a saját csapatok kitörését a partról. Emellett feladatul tűzték ki a Cotentin-félszigeten lévő német erők lekötését bizonyos hidak, utak, stratégiailag fontos kommunikációs és közlekedési csomópontok elfoglalásával, tehát elsődlegesen a tenger felől érkező főerők támogatására kerültek bevetésre, a brit 6. és az amerikai 82. légiszállítású hadosztályokkal együtt.
Éppen ezért a kiképzési tervben megszaporodtak az éjszakai ejtőernyős ugrásokkal egybekötött hosszú harci- és menetgyakorlatok. 1944 januárjában a 101. légiszállítású hadosztályhoz csatolták az 501. PIR-t is, így már három ejtőernyős gyalogezred tartozott a hadosztály kötelékébe. A gyakorlatok mellett a légiszállítású csapatok több bemutatót is tartottak, melyeken demonstrálták képességeiket. Az egyik leghíresebb az úgynevezett „Churchill-ugrás” volt, melyre 1943 március 23-án került sor, és melyen a SHAEF (Supreme Hedquarters of Allied Expeditionary Forces – A Szövetséges Expedíciós Erők Legfelsőbb Főparancsnoksága) teljes vezérkara, valamint Sir Winston Churchill brit miniszterelnök is megtekintette két ejtőernyős zászlóalj közös ugrását.
Sir Winston Churchill és Dwight D. Eisenhower tábornok a 101. légiszállítású hadosztály bemutató ugrásán
Emellett a hadosztály részt vett a rossz emlékű „Tigris Gyakorlaton” melynek során a partraszállást gyakorló gyalogság hajói közé kilenc darab német S-boot szivárgott és közel 1000 katonát megölt. Mivel az eset visszavetette volna a katonák morálját a közelgő partraszállás előtt, a támadást a katonai vezetők elhallgatták a nyilvánosság elől. A 101-esek a balesetet követően visszatértek körleteikbe, és folytatták felkészülésüket a bevetésre. Ekkorra már kiválóan ismerték a saját, sőt hála a brit házigazdáknak az ellenséges fegyverek működését, felsőfokú jártasságot szereztek az éjszaka végrehajtott különféle harci feladatok terén, ám még mindig nem tudták pontosan, hol és mikor is kerülnek bevetésre. Erre pontos választ csupán 1944. június 3-án tudták meg, ugyanis ekkor kerültek elő a hihetetlen részletességű térképek, légifotók, sőt makettekkel zsúfolt terepasztalok, melyeken a hadosztályparancsnokság tisztjei bemutatták a legénységnek az Overlord-hadművelet kezdetén, a D-napon elfoglalandó célokat. A francia ellenállás és a brit-amerikai hírszerzés áldozatos munkájának köszönhetően az ejtőernyősöket hihetetlen mennyiségű adattal árasztották el egy visszaemlékezés szerint, például „Az 506. ezred egyik katonája utóbb felidézte, az ő századának azt is megmondták, hogy a kijelölt célpontjuk, St. Come-du Mont német parancsnoka fehér lovon jár, és az egyik francia tanítónőnek udvarol, annak, aki egy mellékutcában lakik, két háznyira attól a német ütegállástól, amely az 1. számú töltésre lőtte be magát. A német parancsnok egyébként minden este pontban 20: 00-kor sétálni viszi a kutyáját.” A tervek szerint a három ejtőernyős gyalogezredet éjszaka ejtőernyőkön, míg a vitorlázóezredek részeit főként tengeri úton vetik be, mivel nem állt rendelkezésre megfelelő számú vitorlázórepülő, és mindre szükség volt a hadosztály tüzérségének és szakcsapatainak célba juttatásában. Mivel a hadosztály parancsnoka Lee tábornok még 1944 januárjában szívinfarktust kapott és visszahelyezték az Egyesült Államokba, helyét Maxwell D. Taylor tábornok vette át, akinek már nagy tapasztalata volt a légideszant-harcászatban.
D-nap – az első randevú
Eisenhower tábornok, a Szövetséges Expedíciós Erők Legfelsőbb Főparancsnoka indulás előtt néhány szót szól a 101. légiszállítású hadosztály katonáihoz.
Végül az indulási parancs – bár nehezen – 1944 június 5-én érte el a katonákat, akik mind felkészültek a bevetésre. Az ejtőernyősök kivonultak repülőgépeikhez, míg az ekkor már tengeren lévő vitorlázórepülős katonák felszerelkeztek. Robert Bowen törzsőrmester, a 401. GIR katonájának visszaemlékezése szerint a tanultaknak megfelelően rengeteg felszerelést halmoztak magukra: „Mivel rajparancsnok-helyettes voltam, a 144 db .30-as puskatöltény, a három kézigránát, a két narancssárga füstöt kibocsátó gránát, a mentőmellény és a teli élelmiszercsomag mellé öt páncéltörő gránátot is kaptam. Kíváncsi voltam, hogy ennyi felszereléssel hogyan fogok majd kikecmeregni a hullámzó tengerből.”
Nem csak neki voltak ilyen gondjai. Az ejtőernyősök szintén azt a régi katonai bölcsességet követték, hogy „jobb mindenre felkészülni” így szó szerint túlterhelték magukat. Ők a rengeteg lőszer, robbanószer (repeszkézigránátok, harckocsiaknák, füstgránátok, TNT robbanóanyag stb.) mellett gyakran a szétszerelt aknavető, vagy géppuska rájuk eső részét is cipelték, valamint több kést vittek magukkal, mivel arra készültek, hogy az éjszakai ugrás után a meglepetés erejét kihasználva csendben végezhetnek a német katonákkal. Az álcázásuk érdekében korommal, vagy festékkel feketére mázolták az arcukat, sőt sokan még messzebb mentek, és indián harci mintákat pingáltak az arcukra, sőt, a hajukat is indián módra nyírták le. Később ez a „mohawk” frizura valóságos hagyomány lett az ejtőernyősök között.
Amerikai ejtőernyősök a 101. légiszállítású hadosztályból a D-nap előtt indián külsőt kölcsönöznek maguknak némi festék és egy kis hajvágás segítségével.
A 101. légiszállítású hadosztály tűzkeresztségének ideje 1944 június 6-án, 00:15-kor jött el, legalább is Frank L. Lillymann százados órája szerint, aki a hadosztálya előtt haladó különlegesen képzett, ledobási övezeteket kijelölő és biztosító úgynevezett „Nyomkereső” egység vezetője volt. Az ő földet érésével kezdődött meg a Franciaországért vívott csata. Nem sokkal lemaradva mögötte érkezett a 101-esek 13 400 katonája, ám nekik koránt sem volt sima a földet érés. Az Atlanti fal német légvédelme tüzet nyitott, és szétszórta a repülőkötelékeket. Bill Guarnere törzsőrmester az 506. PIR E századából így emlékszik vissza: „A D-napi ugrás, hajnali 1-kor, az egyik legborzalmasabb ugrás volt, amit valaha átéltem. Túl gyorsan repültünk, túl alacsonyan, teljesen ismeretlen helyen értünk földet, de hála a kiképzésünknek, nem vallottunk kudarcot.” Az erős elhárítótűz miatt a gépek pilótái gyakran meg sem várták, hogy elérjenek a ledobási övezetek fölé, egyszerűen ott adtak jelet az ugrásra, ahol éppen jártak. A szoros kötelékek felbomlottak, a C-47-es szállítógépek pilótái igyekeztek minél gyorsabban kikerülni a nyomjelző lövedékek záporából. Még így is meglepő, hogy a tervezett ledobási övezetekben csupán 27 katona ért földet, a többiek a legváratlanabb helyeken kötöttek ki, mint például templomtornyokon, a németek által elárasztott mezőkön, fák koronájában, sőt a hadosztályparancsnokság egy százada egy német vezetési ponton landolt, kézitusára kényszerítve a német tiszteket.
A D-nap előestéjén hősi halált halt amerikai ejtőernyős, aki a németek által elárasztott mezők egyikén fulladt meg.
Az éjszakai ugrás körüli zűrzavar ellenére a 101-esek, és a szintén alaposan szétszórt 82. légiszállítású hadosztály katonái igyekeztek teljesíteni feladatukat, így kisebb alkalmi harccsoportokat szervezve indultak meg legközelebbi céljaik, vagy a tengerpart felé, és útjuk során igyekeztek a lehető leginkább hátráltatni a németek bárminemű összehangolt harctevékenységét. Június 6-ának reggeli óráiban megkezdődött ugyanis a tengeren szállított főerők partraszállása, valamint a hadosztály vitorlázórepülőn szállított csapatainak földet érése. Ezzel egyidejűleg Richard Winters főhadnagy vezetésével tucatnyi ejtőernyős megrohamozta és elfoglalta a Brecourt-majorság mellett felállított német 10. 5 cm-es üteget. A négy ágyút, melyek közvetett irányzással lőtték az Utah-partot, sőt a Csatornán horgonyzó csatahajókat is sikerült minimális veszteségek árán elfoglalni. A támadás olyan sikeres volt, hogy elemeit a mai napig tanítják a West Point-i katonai Akadémián. Winters főhadnagy teljesítményéért megkapta a Kiemelkedő Szolgálatért Érdemkeresztet. Ezalatt a 101. légiszállítású hadosztály parancsnoksága igyekezett minél több emberét összegyűjteni, ám Taylor tábornoknak délig csupán az emberei töredékével, párszáz katonával sikerült kapcsolatot teremtenie. A többi ejtőernyős önállóan tevékenykedve zavarta az ellenséget, és itt térült meg igazán a gyakorlatozással töltött rengeteg idő, hiszen a katonák vezetőik nélkül is sikeresen megoldották a feladatukat. A D-nap végére mind a négy töltésutat, és a legtöbb kijelölt célpontot sikerült biztosítaniuk, így nagyban nekik köszönhető, hogy a Utah-partszakaszon sikerült viszonylag alacsony veszteséggel előre törniük a Szövetségeseknek.
A Vijjogó Sasok a normandiai csatában
A jelvényük után „Vijjogó Sasoknak” becézett 101. légiszállítású hadosztály igencsak kivette a részér a D-nap utáni harcokból is. Legfontosabb célpontjukat, Carentan városát június 12-én, ötnapi öldöklő vették be, ezzel megteremtették az egybefüggő normandiai hídfőt. Többször visszaverték a német 17. SS páncélgránátos-hadosztály, valamint az elit 6. ejtőernyős-vadászezred elszánt ellentámadásait. A hadosztály szintén itt kapta első Becsületrendjét is, méghozzá Robert G. Cole alezredes, az 502. PIR egyik zászlóaljparancsnokának hősies szuronyrohamáért Carentan előtt. A 101-esek végül 33 napig tartó állandó harcok után visszatérhettek Angliába pihenni, és feltölteni soraikat. A normandiai helytállásukért a hadosztály 506. ejtőernyős gyalogezrede megkapta az Elnöki Egység Dicséretet, valamint több katonája is magas katonai kitüntetéseket kapott a harcok során bizonyított rátermettségéért. Maga Taylor tábornok, aki az első amerikai tábornok volt Franciaországban, a Kiemelkedő Szolgálatért Érdemkeresztet, az amerikai hadsereg harmadik legmagasabb kitüntetését kapta meg.
Amerikai ejtőernyősök helybeli civilekkel Carentan főterén
A „Pokol Országútja” – Hollandia
1944 nyarának második felében a 101. légiszállítású hadosztálynak volt ideje feltölteni sorait újoncokkal, bár az újonnan megalakult 1. légideszant hadsereg, melynek alárendeltségébe kerültek mindent megtett, hogy harcba vessék őket. Ugyanis a nyár folyamán legalább négy nagy légideszant-hadműveletet terveztek meg, melyeknek célja a Franciaországban előretörő csapatok támogatása volt. Végül egyik bevetésre sem került sor, mivel mire a tervezők eljutottak az első lépésektől az ejtőernyősök értesítéséig, a gyalogság és a páncélosok rendre elfoglalták a kitűzött hadműveleti célokat. Ennek a reménytelen versenyfutásnak 1944 szeptemberében lett vége, mikor Bernard L. Montgomery brit tábornagy szokatlanul merész tervet mutatott be a SHAEF vezérkarának. Tervét Market-Garden, azaz „veteményes-kert” hadműveletnek nevezte el, melyben a „Market” a földi előrenyomulást, míg a „Garden” a légideszant-bevetést jelölte. A terve szerint, mellyel tehermentesíthette volna a Szövetségesek egyre hosszabbra nyúló utánpótlási vonalait, valamint drasztikusan lerövidíthette volna a háborút, Elsőként közel 35 000 brit, lengyel és amerikai ejtőernyős ledobásával egy „élő szőnyeget” terített volna le Hollandián át, melyen a brit XXX. Hadtest harckocsijai megkerülhették volna a német Siegfried-vonalat, és a tervek szerint 1944 karácsonyára már Berlinben lehettek volna, lezárva a háborút.
Brit ejtőernyősök felkészülése a Market-Garden hadműveletre. Úti céljuk Arnhem városa.
A grandiózus terv három pilléren nyugodott: Eindhoven, Nijmegen, és Arnhem városain, pontosabban az itteni hidak elfoglalásán. A legnagyobb feladat a brit 1. légiszállítású hadosztályra, és az 1. szabad lengyel ejtőernyős dandár katonáira hárult, hiszen az ő feladatuk volt a saját vonalaktól legtávolabb lévő arnhemi Rajna-híd birtokba vétele és megtartása. Visszafelé haladva az „ejtőernyős szőnyegen” őket követte a nijmegeni híd bevételére induló 82. légiszállítású hadosztály, végül pedig a Wilhelmina-csatorna hídját, valamint Eindhoven városát és környékét elfoglaló 101. légiszállítású hadosztályon volt a sor. A bevetés módjául a nappali ejtőernyős ugrást választották, mivel úgy gondolták, hogy a németeknek csupán kimerült katonákat sikerül szembeállítaniuk az elit ejtőernyősökkel. A Szövetségesek katonai táborában szinte mindenki biztos volt a hihetetlenül gyors győzelemben, és akiknek kétségei akadtak, azokat is sikerült meggyőzni. Az ugrás napjául 1944 szeptember 17-ét jelölték meg.
A 101. légiszállítású hadosztály második hullámának földet érése Hollandiában.
Ez volt a hadtörténet legnagyobb légideszant-vállalkozása, és rengeteg múlott a pontos időzítésen. A 101-esek a többi hadosztály katonáihoz hasonlóan azonnal nekiláttak kijelölt feladatuk végrehajtásához, ám hamarosan rádöbbentek, hogy nem minden munka hárul rájuk. Egy eindhoveni lakos, Bert Pulles így emlékszik vissza:
„(…) A szüleimmel Eindhovenben éltünk, és soha nem felejtem el 1944. Szeptember 17-ét, amikor az amerikai 101. Légideszant-hadosztály katonái földet értek a tőlünk 5 kilométerre lévő Son határában. A háború előtt hat évig éltem Kanadában, így kiválóan beszéltem angolul.
Az ejtőernyősök ereszkedését a szomszéd ház tetejéről néztük végig. Csodálatos látvány volt. A legboldogabb azonban az amerikaiak érkezésének másnapján, szeptember 18.-án voltam. Ekkor ugyanis segítettem a Fox század (az 506. Ejtőernyős Gyalogezred F százada. –K. D.) katonáinak egy német 88 milliméteres légvédelmi löveg elfoglalásában, amit aznap reggel állítottak fel.(…)”
A 8. 8 centiméteres légvédelmi löveg, melynek helyét Bert Pulles mutatta meg az amerikai ejtőernyősöknek, csak egyetlen lövést adott le, amivel romba döntött egy helyi hentesüzletet. Így a holland civilek hathatós segítségével az amerikai ejtőernyősök gyorsan biztosíthatták Eindhovent. A gondok azonban hamar jelentkeztek, ugyanis a soni híd elfoglalására küldött 506. PIR katonáit tűz alá vették a túlpartról, és mikor rohammal akarták bevenni a hidat, a német védők az arcukba robbantották azt. Szerencséjükre az eseményt megúszták veszteség nélkül, ám a kijelölt célpontjukat nem tudták elfoglalni. A lerombolt híd újjáépítése többnapos késést jelentett, ami érzékenyen érintette a haditervet. Son és Eindhoven elfoglalása után a 101-esek megkezdték harcukat annak a keskeny folyosónak a megtartásáért, mely valójában egyetlen útból állt. Bár a XXX. Hadtest harkocsijai szeptember 19-én (közel két napos késéssel az eredeti tervhez képest) megérkeztek Eindhovenbe, az itt elvesztegetett időt lehetetlen volt behozni.
Az 506. PIR Easy századának katonái Eindhovenben
Az itteni harcokban a 101. légiszállítású hadosztály megmutathatta, hogyan is harcol egy igazi légiszállítású alakulat. A harci helyzet ugyanis megkövetelte tőlük, hogy minden irányba folyamatos támadásokat indítsanak, mely által nyitva tarthatták a katonák által hamarosan csak „a Pokol Országútja” néven emlegetett utánpótlási vonalat. Ezek a látszólag vég nélküli támadások és ellenlökések hamarosan kimerítették a „vijjogó sasokat”, akiket október elején, mikor az arnhemi híd végleg elérhetetlenné vált, áttelepítették a Rajna mellé, Arnhemtől nagyjából délnyugatra, az Alsó-Rajna és a Waal folyók közötti területre, melyet a helybéliek csak „A Sziget” néven emlegettek. Itt a hadosztály katonái főszereplőkből mellékszereplőkké váltak egy olyan filmben, mely mintha az I. világháború idején játszódna. Legalábbis sokuknak ez volt a benyomása, mikor meglátták az általuk felváltott csapatok lövészárkait, melyek előtt a teljesen puszta senki földje terült el. A lélekölő várakozást csupán nagy néha törte meg egy-egy járőrvállalkozás izgalma, mely után a járőr tagjai általában az erős német tüzérségi tűztől megtizedelve tértek vissza. A helyzetet jól példázza Robert M. Bowen törzsőrmester leírása: „Az 1. és a 2. szakasz egy majdnem méternyi mély vízben álló, gazzal benőtt árokban rendezkedett be (…) A védelmi vonalakba, vagy azok elé, az előretolt megfigyelőállásokba vezényelt katonák számára az éjszaka a legfélelmetesebb időszak (…) általában úgy osztottuk be, hogy egy óra őrködés után kétórás alvás következett, kiélezett helyzetekben viszont az egység harmada helyett a felét tartottam őrségben.”
A 101. légiszállítású hadosztály katonái kiépített harci állásukban, úgynevezett „rókalyukaikban” Hollandiában.
Nagy változást jelentett 1944 október 5-6-a, mikor az 506. PIR E századának járőre beleütközött egy századnyi Waffen-SS katonába. A kialakult harc során kiderült, hogy a 363. Volksgrenadier (népi-gránátos) hadosztály támadásának főirányát találták meg, mely támadás célja a Szövetséges csapatok kiszorítása a Sziget teljes területéről. Hála az amerikai ejtőernyősök gyors és kemény ellenlökésének, melyet hathatósan támogatott a brit tüzérség is, a német támadás hamarosan összeomlott.
A támadást követően még egy utolsó nagy feladattal bízták meg a 101-eseket, ugyanis a Rajna német oldalán a brit 1. légiszállítású hadosztály körülbelül 140 katonája, valamint amerikai és brit pilóták, sőt egy orosz hadifogoly bujkált a holland ellenállók segítségével. Ők Arnhem eleste óta bekapcsolódtak a helyi ellenálló mozgalom működésébe, és különféle hírszerzési- és szabotázsműveleteket hajtottak végre a Rajna német oldalán. A csapat kimentésével a 101. légiszállítású hadosztály 506. ejtőernyős gyalogezredének Easy századából kiválogatott rohamosztagot bízták meg. A művelet megtervezésében sokat segített David T. Dobie alezredes, a brit 1. légideszant-hadosztály 1. zászlóaljának parancsnoka, aki miután sebesülten német fogságba esett Arnhemnél, megszökött és átúszta a Rajnát. Az akcióban, melyet a brit légideszantosok karjelvénye után „Pegazus-hadműveletnek” neveztek el, részt vettek az amerikai ejtőernyősökön és a holland ellenállókon kívül magát az átkelést lebonyolító kanadai műszaki csapatok, akik a csónakok irányításáért, valamint a német part aknamentesítéséért feleltek. Az akcióban részt vett Donald G. Malarkey őrmester így emlékszik vissza:
„Október végén a század részt vett a brit ejtőernyősök kimentésében, amit Heyliger hadnagy vezetett és Dobey (Helyesen: Dobie K.D.) ezredes tervezett meg. Heyliger hadnagy vezetésével egy biztosító különítmény kelt át elsőként a folyón, majd pedig az én csónakom. Az én feladatom az volt, hogy felkutassam a parton elrejtőzött brit légideszantosokat. Az akciót a 2. szakasz géppuskái fedezték a folyó túlpartjáról. Minden ment, mint a karikacsapás és gond nélkül áthoztuk a briteket a folyón.”
Az átkelés során, melyet október 22-éről 23-ára virradó éjjel hajtottak végre, minden a terveknek megfelelően alakult, a német védők semmit sem vettek észre a 140 ember átkeléséből. A műveletet vezető Frederick „Moose” Heilyger főhadnagy a példaértékű helytállásáért megkapta az amerikai Bronzcsillagot, valamint a brit Katonai Érdemkeresztet. Ez volt a 101. légiszállítású hadosztály utolsó jelentős bevetése Hollandiában. A „Pokol Országútja mellett eltöltött 72 napig tartó öldöklő küzdelem után a hadosztályt visszavonták a franciaországi Mourmelon-le-Grand katonai táborba. A Market-Garden hadművelet eredménye egy sehová sem vezető beszögellés, valamint körülbelül 17 000 zömében brit halott, sebesült, vagy eltűnt katona lett.
„Bastogne Bástyájának Viharvert Védői”
A Market-Garden hadművelet bukása után a kimerült légiszállítású hadosztályokat visszavonták pihenni Franciaországba, ahol a katonák igyekeztek megfeledkezni a háborúról, és készültek a közelgő Karácsony megünneplésére. Ezalatt tudtukon kívül a fagyos Eiffel-hegységben a németek is gőzerővel dolgoztak azon, hogy emlékezetessé tegyék az 1944-es év telét. Teljes titokban felállították és felszerelték, ugyanis a 13 teljesen feltöltött hadosztályból álló B hadseregcsoportot, Walter Model tábornagy vezetése alatt. Ennek a hatalmas csoportosulásnak az volt a feladata, hogy egy utolsó nagy rohammal áttörje a Szövetségesek vonalait, majd bevegye Antwerpent, ezzel kettévágva az angol és az amerikai csapatokat, és megfosztva őket stratégiailag elengedhetetlen hadikikötőjüktől. A terv igazi hazárdjáték volt, egy utolsó elkeseredett lépés a kétfrontos háború lezárására. A német tervezők az Unternehmen Wacht am Rhein, azaz az „Őrhely a Rajnán hadművelet” nevet adták ennek a hihetetlenül merész tervnek.
A támadás 1944 december 16-án kezdődött, és lehengerlő hatású volt. A meglepett amerikai katonák csoportosan adták meg magukat az előretörő németeknek, akik azonnal kiegészítették igencsak szűkös üzemanyagkészleteiket az amerikaiaktól zsákmányolt készletekkel. Az amerikaiak sok helyen rendezetlen visszavonulásba kezdtek, és néhány kisebb csoporton kívül, melyeknek tagjai mindent megtettek azért, hogy feltartsák az ellenséget, más erők nem fejtettek ki számottevő ellenállást.
Eisenhower tábornok azonnal értesült a német áttörésről, és meghozta a csata talán leglényegesebb döntéseit: Mindenekelőtt teljes hírzárlatot rendelt el, majd a térképet tanulmányozva Bastogne városát minden áron megtartandó kulcspozícióvá nyilvánította. Erre meg is volt az oka, hiszen a város volt az Ardennek legnagyobb közlekedési csomópontja. Hét főút vezetett be, hét ki. Mivel nem rendelkezett megfelelő tartalékokkal, Eisenhower tábornok, vagy ahogy katonái nevezték „Ike” az éppen feltöltés alatt álló légiszállítású hadosztályait vetette be. A 82. légiszállítású hadosztály a betörés északi vállához küldte Spa körzetébe, míg a 101-eseket Bastogne védelmére riasztotta. A sűrű felhők miatt az ejtőernyős bevetés szóba sem jöhetett, arról nem is beszélve, hogy sem a megfelelő számú szállítógép, sem a harci helyzet kellő ismerete nem állt a vezetők rendelkezésére, így a légideszantosokat teherautókra ültették, méghozzá a híres „Red Ball Express” hadtápvonal teherautóira, melyeknek útvonala Cherbourg-tól, és Antwerpentől egészen a frontig húzódott. Ezzel az egyszerű, mégis nagyszerű ötlettel az amerikai hadvezetés keresztülhúzta Hitler arra irányuló számításait, hogy az offenzíva híre által keltett pánik közepette a Szövetséges katonai vezetők döntésképtelennek bizonyulnak, és napokig vitáznak a megfelelő ellenlépéseken. Valójában már december 16-án este elindultak az ejtőernyősöket szállító teherautók, és legkésőbb december 19-ére meg is érkeztek a rendeltetési helyükre.
A 101. légiszállítású hadosztály katonái átvonulnak Bastogne városán, hogy beássák magukat a város körüli erdőkben.
A 101. légiszállítású hadosztály elsőként megérkező alakulata az 501. PIR volt. Az ezred egyik katonája, Glen A. Derber így számol be első élményeiről:
„(…) Azonnal össze kellett pakolnunk a harci felszerelésünket és fel kellett készülnünk a kora hajnali indulásra. Másnap reggel teherautókra pakoltak minket és elindítottak egy állítólagos német ellenlökés megállítására. A táborban nem találtam meg a fegyveremet, egy Springfield ismétlőpuskát, így egy M1-es Garandot vettem magamhoz.
A konvoj Bastogne irányába tartott, de az utakat elzáró forgalom miatt lassan haladtunk, így meg kellett állnunk Namur városában. Míg a városházán várakoztunk, a helybeliek forró kávét és ételt osztogattak közöttünk, sőt többünket is meghívtak, hogy aludjunk a házaikban. Az én házigazdáim nagyon figyelmesek voltak. Tojásból és húsból álló vacsorát készítettek nekem és mindenben a segítségemre voltak. Próbáltam megértetni velük magamat és kifejezni mennyire hálás vagyok, de csak mosolyogtak. Látszott rajtuk, hogy tudják, segíteni jöttünk és mindent megtettek, hogy otthon érezzem magamat. Végül igazi vetett ágyban tértem nyugovóra, és évek óta először nyugodtan alhattam. Az éjszaka közepén teherautók zajára ébredtem és tudtam, hogy a konvojom az. Ám azt is tudtam, hogy nem érek oda idejében, így megfordultam az ágyon és tovább aludtam. A csodás reggeli után hamarosan találtam egy Bastogne felé tartó teherautót.
Délután érkeztem meg és azonnal jelentkeztem a századparancsnokságon, amit egy templom pincéjében állítottak fel. Az első benyomásom, amikor megláttam a rengeteg sebesültet a padlón heverni az volt, hogy a helyzet nagyon komoly. Jelentkeztem a századosomnál és elmagyaráztam, miért késtem. A válasza kemény volt. Azt mondta, akár itt helyben agyonlőhetne dezertálásért. Azt válaszoltam, hogy ha dezertálni akarnék, nem lennék most itt. Ezután a százados megmutatta hova pakoljak le és közölte álljak készen, mert másnap elindulunk a frontra.
Reggel korán keltem és gyorsan megreggeliztem, majd egy hernyótalpas csapatszállítóval, ami a reggelit vitte a csapatoknak, kimentem a frontra. A bajtársaim azzal fogadtak, hogy egy mesterlövész megölte Denver Madden-t. Szó nélkül átvettem a rajom vezetését és beástuk magunkat. Mindenütt hó fedte a tájat és mozdulatlanul állni a lövészgödrömben nem tűnt a legjobb megoldásnak. Téli bakancsot senki sem kapott és az ugróbakancsom nem védett sokat a hideg ellen. Kezdtem attól félni, hogy megfagy a lábam, ezért levettem a bakancsomat és dörzsölni kezdtem a lábamat. Ezt követően kicseréltem az átázott zoknimat egy száraz párra, amit az ingem zsebében hordtam. Valószínűleg ez mentette meg a lábamat a fagyástól. Hamarosan megszoktam annyira a hideget, hogy mozogni tudtam. Szükségem is volt rá, mert egy erdőbe vezényeltek minket, ahol védelmi állást kellett felvennünk.”
Amerikai ejtőernyős, földbe vájt fedezékében várja a német támadást.
Az 501. PIR számos német támadást tartott fel, és az ő áldozatuknak köszönhetően a 101-esek nyertek annyi időt, hogy kiépíthessék a város körüli védelmet. Óriási hiányosságaik voltak: nem volt meleg téli ruhájuk, mivel Mourmelon-ban a támaszpontjukon nem volt lőszerraktár, kevés lőszerrel, szinte élelem és orvosi felszerelés nélkül indultak útnak. Sok katonának még rohamsisak sem jutott. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy a 10. páncéloshadosztály B harci különítménye szintén a városban ragadt, így a 101-eseknek nem harckocsik nélkül kellett a német páncélosrohamokkal szembenézniük. Szintén a B harccsoport érdeme az is, hogy a 101-eseket a városban sikerült valamelyest jobban ellátni lőszerrel és meleg ruhával. A hadosztály parancsnoka ekkor Anthony C. McAuliffe tábornok, a hadosztály tüzérségének parancsnoka volt, mivel Taylor tábornokot egy megbeszélés, valamint propagandakörút miatt visszarendelték az Egyesült Államokba.
Anthony C. McAuliffe tábornok, Bastogne védelmének vezetője, valamint a 101. légiszállítású hadosztály parancsnoka.
A város védelme valójában az azt körülvevő erdőkben kiépített állásokon, és az azokat tartó katonákon múlott. A németek nyomasztó tüzérségi fölényét és állandó támadásait még elviselhetetlenebbé tette a kemény fagy, és a hihetetlen hideg. A németek végül december 20-án teljesen körülzárták Bastogne-t, és az ostromot vezető Heinrich von Lüttwitz altábornagy, a német erők parancsnoka két nappal később felhívást intézett „Bastogne hősies védőihez”, amelyben felszólította McAuliffe tábornok csapatait a város feladására. A pökhendi hangvételű levélre az amerikai tábornok csupán egy rövid választ küldött: „Fenét!”. Eddigre az amerikaiak ellen már bevetettek több nagy harcértékű alakulatot, például német ejtőernyősöket, valamint a Panzer Lehr hadosztály elit harckocsizóit is, de Bastogne védői az ötszörös túlerőben lévő német ostromlókkal szemben is kitartottak, bár szószerint az utolsó töltényig kimerítették lőszerkészletüket. Orvosi készleteik is kifogyóban voltak, az egyre nagyobb számú sebesültet ráadásul el sem tudták látni, mivel a németek elfoglalták a hadosztály segélyhelyét, foglyul ejtve a legtöbb szakképzett ápolót, és zsákmányul ejtve az egészségügyi felszerelés nagy részét. Így következett el december 23-a, mikor az addig felhős ég hirtelen kitisztult, így a C-47-es szállítógépek utánpótlást hozhattak. Az életet jelentő lőszerrel, takarókkal, étellel és gyógyszerrel együtt érkezett vitorlázórepülőn egy csapat önként jelentkező ápoló és orvos, akik azonnal munkához is láttak a város templomának pincéjében berendezett segélyhelyen. Így érkezett el Karácsony napja, amit kicsit bizakodóbban töltöttek a katonák. Donald King törzsőrmester, az 506. PIR E századának katonája így emlékszik a Bastogne körüli védelmi állásokban töltött Karácsonyra:
„Sose felejtem el 1944 karácsonyát. Azt terveztük, hogy nagy futballmeccset vívunk, aztán együtt megesszük a karácsonyi pulykát Rheimsben. A 101. Légideszant ekkor Nijemgenben pihente ki a hollandiai harcokat.
Ehelyett Karácsony reggelén, egy dombon ástuk be magunkat, a Foy-ra néző mezőn, Belgiumban. Mi voltunk a délkeleti megfigyelőpont a körülzárt Bastogne városában, három mérföldre a vonalainktól. December 19-e óta voltunk itt.
Emlékszem Bastogne-tól délre szálltunk le a teherautókról, majd a külvároson áthaladva beástuk magunkat a mezőkön. Láttuk, mennyire rosszul áll a helyzet. A németek által elpusztított felszerelésünk és bajtársaink hevertek mindenhol. Foy városában szomorú kép fogadott minket. Behatoltunk a városba, majd egy magaslaton foglaltunk állást.
A 101. légiszállítású hadosztály katonái 506. ejtőernyős gyalogezredének katonái védőállásukban Bastogne előtt.
Itt voltunk akkor is, amikor december 20-án parancsot kaptunk az állásaink megerősítésére és megtartására bármi áron és akkor is, amikor december 22-én bekerítettek minket. A hírek sokkoltak minket. Sose felejtem el azt az ürességet és reménytelenséget, amit akkor éreztem. Néhány bajtársam úgy gondolta lemondtak rólunk. A lőszerünk, élelmünk és orvosi készleteink már így is fogytán voltak. Mintha ez nem lenne elég, a németek a szemünk láttára vették be Foy-t.
Felesleges mondani, annak is örültünk, hogy legalább Bastogne felé nem vágták még el az utat. Eddig minden, amit leírtak, vagy elmondtak Bastogne ostromáról, távol állt az igazságtól. Ez a csata nagyrészt nem csak tűzharcokból állt és semmi látványos nem volt benne. Éhesek voltunk és fáztunk. Sok volt a fagysérülés. A legrosszabb a várakozás volt. A folytonos készültség. Mindig fáradtak voltunk és kimerültek, de soha nem volt több időnk egy szemhunyásnyi pihenésnél többre. Tudtuk, ha nem figyelünk a németek, áttörnek és akkor minden elveszett. A német járőrök állandóan körülöttünk ólálkodtak, fájdalmasan emlékeztetve minket arra, hogy ébernek kell maradnunk. Várakoztunk. Ám nem a Karácsonyra. Igazából nem is gondoltunk rá. Valami másra vártunk, ami elűzi a fáradtságot és a feszültséget és felszabadít minket. Aztán Bastogne-t elérték a repülőink, és utánpótlást hoztak. A pletykák szerint Karácsonyra mindenkinek jut majd pulyka és meleg, puha ágy. Ez erőt adott nekünk. Eljött Karácsony reggel. Egy nappal ezelőtt a németek megtámadtak minket és súlyos veszteségeket okoztak. A reggel így ébren talált minket, készen az újabb rohamra. Ám nem támadtak. Megpróbáltam levelet írni az otthoniaknak, de kesztyű nélkül nem tudtam megfogni a ceruzámat. Majdnem megfagytak az ujjaim. Összegyűjtöttem hát annyi meleget, amennyit csak tudtam a lövészgödrömben és inkább a beígért pulykára gondoltam az otthon helyett. A Karácsony összecsapások nélkül zajlott. Ennek örültem. Ám az elszomorított, hogy a karácsonyi pulyka még mindig nem ért el hozzánk. Ehelyett kénytelenek voltunk hideg C-fejadagokat (konzervből, csokoládéból, italporból és cigarettából álló élelmiszercsomag. -K. D.) enni. A pletykák a pulykáról csak nem akartak szűnni. A kitörés után, mikor újra támadásba lendültünk hallottam, hogy a pulyka már úton van hozzánk, csak idő kérdése mikorra ér el minket. Végül egy véres és kegyetlen héttel Karácsony után megérkezett a karácsonyi pulyka, amit sok bajtársam soha nem kapott meg.”
A 101. légiszállítású hadosztály katonái Bastogne határában, annak megvédése után.
Az igazi fordulópontot azonban december 26-a, pontosabban a VIII. hadtest, 4. páncéloshadosztályának előrenyomulása jelentette, akik áttörték a város körüli ostromgyűrűt. A történészek véleménye szerint valószínűleg az ostromgyűrű áttörése mentette meg Bastogne védőit a teljes megsemmisüléstől, ám ezt a 101. légiszállítású hadosztály egyetlen katonája sem ismeri el.
A gyűrű áttörését követően folyamatosan áramlott a városba a régen várt utánpótlás, és december 31-én az amerikai csapatok ellentámadásba lendülhettek. Sokan úgy érezték a 101-esek harcosai közül, hogy végre megkapják alaposan kiérdemelt pihenőjüket, ám erre még várniuk kellett. Előttük volt az Ardenneki Csata legnehezebb és legvéresebb szakasza. A 101. légiszállítású hadosztály 1945 január 18.-áig folyamatos harcban szorította vissza az elfoglalt területekhez a végsőkig ragaszkodó németeket, míg végül a fáradt, megviselt hadosztályt felváltották.
Eddigre a sajtónak köszönhetően az Egyesült Államokban már mindenki úgy ismerte őket, mint „Bastogne Bástyájának Viharvert Védelmezőit”. A Bastogne ostromakor tanúsított helytállásáért a hadosztály minden tagja megkapta az Elnöki Egység Dicséretet, az USA addigi hadtörténetében először.
Az ardenneki csata lefolyása.
A vég kezdete – Haguenautól a Sasfészekig.
Az Ardennekben kivéreztetett német csapatok megmentésére, 1945 január 1-jén indított Északi Szél Hadművelet (Unternehmen Nordwind) célja az volt, hogy erőket vonjon el az Ardennekben visszavonuló német erők üldözésétől, valamint az, hogy amennyiben lehetséges, hasonló meglepetést érjen el, mint a Wacht am Rhein és sikeresen megsemmisítse a két Elzászban állomásozó amerikai hadsereget. A hadműveletnek erre már nem volt lehetősége, hiszen sem emberanyagban, sem hadianyagban nem volt képes megfelelő erőt szembeállítani a francia-amerikai csapatokkal, melyek az előretörést a Moder folyónál meg is törték. Ám még egy hónap sem telt el azóta, hogy a németek végrehajtották a „nyugati front csodáját”, vagyis offenzívába kezdtek a szövetségesek ellen, így a SHAEF, és főleg Eisenhower megtanulta, hogy ne becsülje alá őket. Az elzászi betörés ellen ismét tapasztalt és megbízható katonáit, a Bastogne alatt kis híján elpusztult 101. légiszállítású hadosztályt küldte. Az ejtőernyősök nem tudták elhinni, hogy ismét őket vetik be. Richard Winters őrnagy, az 506. PIR 2. zászlóaljának parancsnoka így reagált:
„Édes Istenem! Hát senki más nincs ebben a hadseregben, aki betömné ezeket a réseket?” Szerencséjükre az a rémhír, hogy a németek ismét áttörték a vonalakat alaptalannak bizonyult, ám eddigre a katonák a tűrőképességük határának végén jártak. Szerencséjükre Haguenau városában kényelmesebb körülmények között élhettek, mint Bastogne alatt. Igaz, hogy még mindig tél volt, ráadásul az európai történelem egyik legkeményebb tele, de Haguenau-ban a katonák behúzódhattak a város kiürült lakóházaiba. A Moder-parti város egyik felét a németek, a másikat az amerikaiak tartották megszállva, a frontvonalat pedig maga a folyó jelentette, így az első vonalban harcolók szerencséjére senki sem próbálkozott erőszakos átkeléssel, így az egyetlen veszélyt a folyamatos és intenzív német tüzérségi tűz jelentette. A katonákra még egy veszély leselkedett, méghozzá az úgynevezett harcoló járőrök formájában, melyek során át kellett kelniük a folyón, eljutniuk a németek állásaiig, és ott lehetőleg élő foglyot ejteniük. Ez a teljesen értelmetlen, mégis megkövetelt vállalkozás rengeteg fiatal amerikai ejtőernyős életébe került. Mikor a 101-eseket felváltották, olyan állásokat adtak át az utánuk jövőknek, melyekben szó szerint semmi nem változott az eltelt egy hónap alatt. A legtöbben úgy érezték, teljesen feleslegesen kockáztatták életüket a városban töltött idő alatt.
Amerikai járőr egy lerombolt településen, valamikor 1945 elején
A Haguenau-i „kitérő” után a 101. légiszállítású hadosztály megkapta jól megérdemelt pihenését, mivel az egész hadosztály visszaküldték Mourmelonba, ahonnan három hónappal korábban elindultak, hogy szembeszálljanak Hitler utolsó offenzíváival.
A 101. légiszállítású hadosztályt franciaországi feltöltésük után tartalékban tartották. A hadosztály ellátta a Mourmelon-le-Grand körüli tábori feladatokat, valamint újra bevezették a rendszeres és szigorú hadgyakorlatokat, felszerelés- és körletszemléket, melyeket, a több csatát megélt veteránok ugyanolyan méla undorral hajtottak végre, mint a zöldfülű újoncok. Sokan a veteránok közül kifejezetten úgy érezték, a kiképzéseken büntetik őket azért, amit a háborúban addig elértek. Ez természetesen nem volt igaz, de tény, hogy a 101-esek Normandiát, Hollandiát és Bastogne-t megjárt veterán katonáinak semmi kedvük nem volt az értelmetlen gyakorlatok végrehajtásához. Úgy okoskodtak, hogy még mindig jobb gyakorlásképpen csúszni a sárban, mintha igazából lőnének rájuk, amiből pedig alaposan kivették már a részüket.
A laktanyai rutint csupán 1945. március 24-én törte meg egy nagyobb esemény, az Operation Varsity fedőnevű hadművelet, melynek során az amerikai 17. légiszállítású hadosztály hajtotta végre történetének első harci ugrását a normandiai veteránnak számító brit 6. légiszállítású hadosztály mellett. A 101-esek legnagyobb része ujjongva figyelte, amint a szoros alakzatot tartó C-47-es csapatszállítógépek eldübörögnek a Rajna felé. David K. Webster közlegény, az 506. PIR E századának katonája így emlékezett vissza:
„Csak bámultam, ahogy halkuló motorzúgástól kísérve eltűnnek a távolban, és hirtelen nagyon magányosnak ls elhagyatottnak lreztem magam, mintha kihagytak volna valamiből.”
Ám nem minden 101-est hagytak hátra a Rajna fölé induló ejtőernyősök. A „Vijjogó Sasok” nevében, katonai megfigyelői minőségben velük tarthatott az 506. PIR két katonája, Lewis Nixon százados, valamint Richard Wright őrmester, aki különlegesen képzett „Nyomkeresőként” szolgált az ezrednél. Ők ketten voltak az egyedüli katonák a 101. légiszállítású hadosztályban, akiknek három harci ugrásuk volt a háború alatt.
A rajnai átkelést követően ismét bevetették az ekkor teljesen feltöltött és felfegyverzett ejtőernyős hadosztályokat, ezúttal a német ipar szívébe, a Ruhr-vidékhez irányították őket, ahol részt vettek az ott védekező közel 400 000 német katona bekerítésében. Ekkor tényleges harcokról már aligha lehetett szó. A 101-esek épp időben érkeztek, hogy lássák, amint 300 000 német katona megadja magát, és végtelen menetoszlopban megindul nyugatnak. 1945 márciusának végén a 101-esek a többi Szövetséges alakulathoz hasonlóan behatoltak Németországba. Az amerikai ejtőernyősöket itt valósággal sokkolta az a tudat, hogy a német civilek ugyanolyan emberek, mint ők. Persze a hadsereg igyekezett mindenféle „barátkozási kezdeményezést” megtiltani, hiszen ellenséges ország területén jártak, ám az amerikai bakáknak –pár kirívó esettől eltekintve- semmi kifogásuk nem volt a német lakosság, különösen a hölgyek közeledésével szemben.
Az 501. PIR egyik ejtőernyőse figurázza ki Hitlert ezen a háború végi felvételen.
Innentől a 101. légiszállítású hadosztály katonái az USA hadseregének legtöbb alakulatához hasonlóan afféle turistákká váltak. Igaz, hogy ellenséges országban tartózkodtak, de a legtöbb német kifejezetten barátságosan közeledett feléjük, leggyakrabban némi élelem, cigaretta, vagy csupán annak bizonyítása reményében, hogy együttműködnek az amerikai csapatokkal. Így a 101. légiszállítású hadosztály bejárhatta azt, ami a hajdan ezer évesnek álmodott Harmadik Birodalomból megmaradt. Látták a szőnyegbombázások által lerombolt városokat, a hontalan menekültek táborait, ahol Európa minden szegletéből származó emberek reménykedtek a hazatérésben. Látták a munkatáborokat, nem is egyet ők maguk szabadítottak fel. Végezetül pedig Bevették Hitler alpesi erődjét, a bajorországi Berchtesgadenben található Sasfészket. Itt tette le a fegyvert a német XIII. SS, és a LXXXII. Hadtest is. Több kereset náci vezetőt szintén foglyul ejtettek. Az 506. ejtőernyős gyalogezred elfogta Albert Kesselring tábornagyot, a Luftwaffe egyik legkiemelkedőbb katonai vezetőjét. Az 502. PIR elfogta Julius Streicher-t az antiszemita napilap, a Der Stürmer főszerkesztőjét, valamint Karl Oberg SS Obergruppenführer-t a megszállt Franciaországban működő SS vezetőjét. Heinz Guderian a német páncélos erők megreformálója szintén itt esett fogságba.
A 101. légiszállítású hadosztály katonái Hitler bajorországi Sasfészkében.
A 101. légiszállítású hadosztály számára a II. világháború 1945 december 30-án ért véget a franciaországi Auxerre városa mellett, mikor a hadosztályt teljes katonai tiszteletadással feloszlatták, és törölték a hadsereg állományából. Azóta a 101. légiszállítású hadosztályt újra felállították, és bár ma már nem ejtőernyőn érkeznek a csatatérre, hanem helikopterek szállítják őket a harcba, még mindig készek egy újabb randevúra a végzettel.
Források:
-http://www.ww2-airborne.us/18corps/101abn/101_overview.html
-Ambrose, Stephen E.: Az Elit Alakulat – Az Amerikai 101. Légiszállítású Hadosztály 506. Ezrede Easy Századának Útja Normandiától Hitler Sasfészkéig (GABO Kiadó Budapest, ISBN: 963 9237 85 X)
-Bowen, Robert M.: Vijjogó Sasok Között a 101. légideszant-hadosztállyal Normandiától Bastogne-ig (Hajja & Fiai Könyvkiadó Debrecen, ISBN: 963 9329 61 4
-Dávid, Kiss: „Vijjogó Sasok” A 101. Légideszant Hadosztály története a II. Világháborúban (http://airbornehistory.mindenkilapja.hu/html/18228422/render/az-usa-ejtoernyosei)
Írta: Kiss Dávid (Nix)
