Második világháború

 

 

Ez a típus volt az első modern tengeralattjáró, amely ténylegesen képes volt huzamosabb ideig a vízszínt alatt haladni, és nem csak akkor merült le, mikor el kellett rejtőznie a szövetséges hajók elől. A XXI-es típusú tengeralattjáró a XXIII-as jóval nagyobb változatának számított. Vízkiszorítása lemerült állapotban 1652 t, s olyan óceánjáró szerkezetnek építették, mely a Schnorchel készüléknek és a hagyományos dízel-villany meghajtásnak köszönhetően teljesen a víz alá merülve is képesnek bizonyult hadműveletek végrehajtására. A felszín alatt 29 km/h (16 csomó) sebességgel haladhatott, fegyverzetét 23 torpedó alkotta. A hajótestet áramvonalasra tervezték, hegesztett lemezekből építették, és a gyártás meggyorsítása érdekében előre gyártott elemekből szerelték össze. Érdemes megfigyelni, hogy a tengeralattjáró nem kapott a hajótesthez rögzített fedélzeti löveget. A konstrukció jellegzetességét az elől, középen elhelyezett hanglokátor és a kapcsolódó hanglokátortornyok adják. Dönitz tengernagy úgy tervezte, hogy a XXI-es típussal 1944 végén felújítja a szövetséges konvojok elleni harcokat, ám a tengeralattjáró gyártását a szövetséges bombázók hadjáratai meghiúsították, és a típus végül soha nem került bevetésre. A XXI típus megnövelt kapacitású akkumlátorokat (3-szor erősebb volt mint a VIIC), hidraulikus torpedó-újratöltő rendszert, az élelmiszerek tárolására szolgáló hűtőkamrát, illetve számos egyéb technikai és kényelmi fejlesztést kapott. Emellett a XXI-esek rendelkeztek a lopakodás képességével, vagyis észrevétlenül meg tudták közelíteni a célpontot, a korabeli eszközökkel lehetetlen volt bemérni őket. Az egyetlen elkészült példány, az U-2540 lajstromjelű tengeralattjáró csak egyetlen héttel a Harmadik Birodalom kapitulációja előtt került bevethető állapotba.