A páncélzat elkészítéséhez szükséges nyersanyagmennyiség minimalizálása az első helyen szerepelt a hadügyi népbiztosság követelményei között: egyrészt az orosz források 1942 tavaszán még eléggé szűkösek voltak, másrészt pedig a KV-1 problémáinak nagy részét a hatalmas súly által túlterhelt sebességváltó-, és futóműrendszer okozta.
Az első példány 1942 májusában készült el. 76,2 mm-es ZISZ-5-ös ágyúval és egy géppuskával látták el, a test frontális páncélvastagsága 120 mm volt, a toronyé 85 mm. Standard V-2-es harckocsimotor hajtotta, 55 km/h sebességgel. A harckocsi súlya 31,7 tonna volt, ez lényegesen kisebb volt, mint a KV-1-é, de ennek ellenére a jármű futóműve még a KV-1-nél is megbízhatatlanabbnak bizonyult - forduláskor a lánctalp gyakran levált, a görgők és a kerekek gyorsan elhasználódtak és tönkrementek, a gép az eléggé magas végsebessége ellenére meglehetősen "lomha" volt a komplikált futómű és a sebességváltó miatt.
A harckocsi nem ment át a teszteken, és az egész projekt a feledésbe merült ... volna, ha 1942 őszén nem jelenik meg a keleti fronton a német Pzkpfw VI Tiger - a Vörös Hadseregnek nem állt rendelkezésére hasonló paraméterekkel rendelkező nehézharckocsi. A KV-1-et nem lehetett egy lapon említeni a Tigrissel, ezért a cseljabinszki gyár 1942 decemberében "leporolta" a KV-13 projektet, és két új kísérleti járművet épített. A fejlesztésbe bekapcsolódott a Leningrádból Cseljabinszkba evakuált Kirov-gyár is.
Az elkészült harckocsik sokban hasonlítottak a sikertelen KV-13 prototípusra, de néhány lényeges aspektusban eltértek a KV-sorozat addigi darabjától: teljesen új tervezésű volt a sebességváltó, a motor hűtőrendszere, a lövegtorony és a lánctalp. Az egyik tankot 76.2 mm-es ágyúval fegyverezték fel - ez lett az IS-1, a másikat pedig 122 mm-es U-11-es harckocsilöveggel (IS-2).
Mindkét prototípust tesztelni kezdték, egyelőre még csak a gyár gyakorlóterén, és nagyjából ugyanoda jutottak, mint az előző év tavaszán: problémák voltak a lánctalppal, a sebességváltóval és a futóművel. Mindemellett még a Vörös Hadsereg tüzérségi főcsoportfőnöksége is beszállt a "buliba": azt követelték a tervezőktől, hogy 76.2 mm-es és 122 mm-es ágyúk helyett 85 mm-es páncéltörő ágyút alkalmazzanak, és növeljék meg a lövegtorony méretét, hogy elegendő hely legyen benne a nagyobb tűzerejű lövegnek. 1943 júniusára elkészült az új torony, amelynek felszereléséhez 42 cm-rel meg kellett hosszabbítani a harckocsi testét - ez 44 tonnára emelte a tank súlyát, és csökkentette a mobilitását, de a július folyamán végrehajtott tesztek a gorohovetszkij-i és a kubinkai próbatelepeken kielégítő eredménnyel zárultak. A Vörös Hadsereg technikai bizottsága a sorozatgyártásra ajánlotta a két harckocsifajtát - az egyik a KV-85, a másik az IS-85 nevet kapta. Az új tankok 1943 szeptember 4-én kezdték meg szolgálatukat a Vörös Hadseregben.
Mégsem volt teljes a siker, mert az A-19- es T alakú csőszájfékkel volt ellátva, és ez néhány lövés után "lerepült" az ágyúcsőről, és majdnem megölte Kliment Vorosilov marsallt, aki szintén jelen volt a tesztelésen. Ezután a kis incidens után a szovjet mérnökök egyszerű kétkamrás féket terveztek az A-19-hez, ugyanolyat, mint amilyet a németek is használtak a 7,5 cm-es és 8,8 cm-es harckocsiágyúikhoz.
A harckocsi sorozatgyártása 1944 januárjában kezdődött. E hónap folyamán már csak 40 darab IS-85 készült cseljabinszki gyárban, február elején végleg leálltak a gyártásukkal, és már csak IS-122-eseket gyártottak.
1944 márciusában az IS-85-öt átnevezték IS-1-nek, az IS-122-t pedig IS-2-nek.
A tavaszi hónapok alatt a tank megvívta első harcait német Párducokkal
és Tigrisekkel - nagy tűzerejű, robusztus gépként mutatkozott be, annak
ellenére, hogy eleinte problémák voltak az orosz páncéltörő lövedékek
átütőképességével. A Párduc vastag, döntött frontális páncélzatát csak
700 méterről tudta átütni az IS-2 ágyúja. Az orosz tervezők
május-június folyamán új páncéltörő lövedékeket terveztek az IS-2
ágyújához, és ez lényegesn megnövelte az átütőképességet - az új
lövedék 2000-2500 m-ről teljesen át tudta ütni a Párduc és a Tigris
páncélját.
Az IS-122 minden tekintetben egyenrangú ellenfele volt a német nehézharckocsiknak. Legnagyobb hátránya, ugyanúgy, mint a T-34-esnek, a kezelőszemélyzet kiképzetlensége volt, és harckocsiegységek nem megfelelő megszervezése, amely miatt a tankok taktikailag "sikertelenebbek" voltak német ellenfeleiknél.
Hiányosságként lehet még említeni a viszonylag alacsony tűzgyorsaságot - a tank átlagosan 1,5 lövést tudott leadni percenként - és a lőszerkamra kapacitását, amelybe csak 28 darab lövedék fért. Mindkét probléma a 122 mm-es lőszer nagy méretéből és súlyából adódott, és a tervezők a háború végéig nem tudtak javítani rajta.
1944/45 telén megpróbálták megnövelni a torony elülső
páncélvastagságát, de nem jártak sikerrel. A súlyos, hosszú ágyúcső és
závárzat már így is eléggé kiegyensúlyozatlanná tette a tornyot,
további vastagítás már nem volt lehetséges, csak egy teljesen új torony
megtervezésével lehetett volna megoldani a problémát, ezért az ötletet
elvetették. 1944 végén még felszerelték a tornyot egy DshK légelháritó
géppuskával, és ez után már nem hajtottak végre lényeges
változtatásokat a harckocsin a háború végéig.
Az IS-2 a háború egyik legnagyobb tűzerejű és legerősebb páncélosa volt. Méltó ellenfele volt a német Tigrisnek, és sikerrel felvehette a harcot a Tigris erősebben páncélozott, nagyobb tűzerejű "testvérével", a Királytigrissel (Tiger II) is. A nyugati szövetségesek egészen a háború végéig nem tudtak fegyverbe állítani hasonló tankot. Az első használható amerikai nehézharckocsi, a 90 mm-es ágyúval felszerelt M26 Pershing csak 1945 tavaszán jelent meg.
