Előszó
Hadifogság. A szembenálló hadviselő felek katonáinak, fegyveres rendvédelmi szerveinek, valamint mindazon civileknek a hadijog és a különféle vonatkozó nemzetközi egyezmények által szabályozott állapota, akik a nemzetközi hadijog értelmében harcoló személyeknek minősülnek és a harcok során megadják magukat az ellenségnek. A megadást követően ezek a személyek nem harcoló státust kapnak, tehát a harci cselekményekben aktívan nem vehetnek részt, fegyvert nem viselhetnek, valamint kötelesek az ellenséges haderő, vagy kormányzat által felállított hadifogolytáborokba vonulni az ellenségeskedés időtartamára, ahol fegyveres őrizet alatt várják ki a háború végét. A hadifogság intézményét az 1929. júl. 27-én elfogadott harmadik genfi egyezmény szabályozta.
Ez az egyszerű, világosan megfogalmazott egyezmény azonban úgy látszik szinte betarthatatlannak bizonyult a II. világháborús frontokon harcoló katonák körében, akik számos esetben ragadtatták magukat a hadijog durva megsértésére és hadifoglyok kivégzésére. Ez ugyanúgy igaz volt az Egyesült Államok fegyveres erőinek a II. világháború alatt Európában harcoló tagjaira, mint a Wehrmacht és a Waffen-SS alakulataira, vagy a Vörös Hadsereg katonáira a keleti fronton, vagy akár a Csendes-óceáni hadszíntér japán és amerikai katonáira. Jelen írás az USA haderejében szolgáló katonák által hadifoglyok ellen a nyugati fronton egyénileg, vagy csoportosan elkövetett túlkapásokat, valamint azok kiváltó okait, továbbá utóéletét kívánja alaposabban körüljárni. Ehhez külföldi tanulmányok és egykori amerikai katonák visszaemlékezései adnak támpontot, melyekből megismerhetjük nem csupán magukat az eseményeket, hanem az azokat motiváló lelki folyamatokat is. Jelen írásnak nem célja pálcát törni senki felett, csupán igyekszik minél átfogóbban bemutatni az érem másik oldalát, és bebizonyítani, hogy a köztudatba a „jó” és a „rossz” harcaként bevonult II. világháború során mindkét oldalon egyszerű emberek harcoltak, akiknek motivációi, reakciói annyira eltérőek voltak, hogy lehetetlen kijelenteni valójában ki volt rossz és ki a jó. Ebben a kérdésben kifejezetten körültekintően kell eljárnunk, hiszen nem is annyira egy teljes hadsereg, hanem sokkal inkább egyes egyének egyéni cselekedetei jelentik a legtöbb ilyen incidens alapját.
Fogságba esett amerikai katonák 1944-45 telén
I. Tévhitek és legendák – avagy a „Legnagyszerűbb Generáció” mítosza
Az amerikai kultúrtörténészek, szociológusok, valamint hadtörténészek által csak „Greatest Generation” azaz a „legnagyszerűbb generáció” néven emlegetett nemzedék volt az, melynek képviselői az 1929-es nagy gazdasági világválság alatt nőttek fel, majd 1941-től ők adták azt az élőerőt, melynek segítségével a hátország ipari termelésének tekintetében és a frontokon megvívott csaták tekintetében is sikerült az Egyesült Államoknak ellenségei fölé kerekedni és legyőzni azokat. Ők voltak azok, akik a háborúból visszatérve lényegében felépítették azt az Amerikai Egyesült Államokat, melyet ma ismerünk. Sok tekintetben valóban bámulatos az az áldozatkészség és teljesítmény, melyet az amerikai nép a világháború alatt felmutatott, ám ez korántsem a teljes kép. Bár a II. világháborús amerikai katona mai megítélése még a hajdan ellenséges nemzetek részéről is alapvetően pozitív, nem szabad elfelejtenünk, hogy az Egyesült Államok fegyveres erőinek a soraiban is csak emberek szolgáltak. Olyan fiatal emberek, akik egy előítéletektől terhes társadalomból jöttek, ahol ekkor még teljesen elfogadottnak számított a feketék szegregációja, az indián őslakosokkal szembeni diszkriminatív magatartás, valamint egyes közösségekben a nyílt idegen- és fajgyűlölet. Ezt az „örökséget” hozták magukkal a tengerentúlról az Újvilág fiatal katonái, akik valójában alig kerültek ki a középiskolák, esetleg főiskolák, egyetemek padjaiból.
Sok volt közöttük az olyan fiatal is, akik éppen a nagy gazdasági világválság miatt nem tudtak továbbtanulni, és 16-18 évesen már gyárakban, vagy mezőkön dolgoztak, így aluliskolázottságuk igen fogékony táptalajává vált mindenféle előítéletnek. Bill Guarnere, a 101. légiszállítású hadosztály volt katonája, számos nagy európai hadjárat veteránja így mutatja be családi hátterét:
„A gazdasági világválság alatt, mint sok más gyereknek, gyakran nekünk sem volt mit ennünk és az utcán nőttünk fel. Az egyetlen dolog, amit igazán a sajátunknak érezhettünk, az a családi összetartás volt. Vigyáztunk egymásra. Mikor 15 éves voltam, a kormány több gyermeksegélyezési programot indított el, hogy munkához juttassa a nincstelen családokat. Két ilyen programban vettem részt. Az első a CCC-program volt, ami civil kezdeményezésre indult és minden 17. életévét betöltött fiú számára könnyű munkalehetőséget biztosított valamelyik gyárban. A bátyáim mind jelentkeztek a CCC-programba, hogy segítsék a háztartást. Én, mivel 15 voltam, nem vehettem volna benne részt, de anyám segítségével, mégis három nyarat tölthettem el a marylandi Fort Meade-ben. (…) otthagytam a középiskolát, fél évvel az érettségi előtt és beléptem a Baldwin mozdonygyárba, ahol harckocsikat építettem. Anyám erősen ellenezte, hogy otthagyjam az iskolát, mivel eddig az összes testvérem ezt tette és azt akarta, hogy én érettségizzek le. Így hát éjszaka a gyárban dolgoztam, nappal pedig az iskolában voltam.”
Ebből a visszaemlékezésből is látszik, hogy a „legnagyszerűbb generáció” sok tagjának önhibáján kívül nem adatott meg a tanulás lehetősége. Természetesen kivételek léteztek, ám a többség nehéz anyagi helyzetből érkezett, így a „legnagyobb generáció” egyrészt csodálatra méltó, hiszen leküzdötte azokat a nehézségeket, melyeket a nagy gazdasági világválság rótt rá, másrészt pedig meghökkentő belegondolni, milyen hátteret, milyen neveltetést tudhattak magukénak, és ez hogyan befolyásolta azokat a helyzeteket, melyekben egy másik fegyvertelen ember sorsáról kellett dönteniük.
Amerikai ejtőernyősök német hadifoglyokat őriznek
Amikor a hadifoglyokkal szembeni atrocitásokról esik szó a többség rögtön a keleti frontra asszociál, ahol mindkét oldal katonái számára szinte mindennapos gyakorlattá váltak az elfogottakkal szembeni túlkapások, valamint a partizánokkal, vagy ahogy a német katonai zsargonban nevezték őket a banditákkal szembeni hadviselés is egyre könyörtelenebb formát öltött.
Ha az amerikaiak hadifoglyokkal szembeni atrocitásairól beszélünk, szintén nem, vagy csak nagyon érintőlegesen kerül szóba a nyugati front, hiszen a Csendes-óceán térségében a Császári Japánnal szemben vívott harcokban szintén számos kegyetlenkedésre került sor mindkét fél részéről a magukat megadó katonákkal szemben. A többség elfelejti, hogy a nyugati fronton szintén ugyanolyan amerikaiak harcoltak, mint a Csendes-óceánon, és bár a körülmények egyértelműen mások voltak, a katonák szociális háttere azonos volt. Éppen ezért a „legnagyszerűbb generációt” és tagjainak viselkedését az ellenséges hadifoglyokkal szemben bizonyos fokig egységes kulturális mechanizmusok vezérelték. Ilyen mozgatórugó volt például az, ami sokakat a hadsereghez való csatlakozásra is rávett: a patriotizmus. Bár a Csendes-óceáni fronton, ahol két teljesen ellentétes világnézet és kultúra feszült egymásnak, ráadásul úgy, hogy a Japán Császárság sokkal kézzelfoghatóbb fenyegetést jelentett, sokkal gyakoribbak voltak azok az atrocitások, a magukat megadó katonák és fogvatartóik között, melyek halálos kimenetelűek voltak, a nyugati frontra vezényelt katonák is azért voltak ott, hogy az ellenséget pusztítsák. Így az esetek egy kis részében a hadifoglyok megölése mögött pusztán a kötelességtudat állt, és az az elgondolás, hogy ezzel csak a feladatát teljesítette a katona. Erre a hozzáállásra jó példa a Robert M. Bowen által írt visszaemlékezés egyik részlete, melyben egyik feljebbvalójának reakcióját írja le, mikor a menetoszlopuk nyilvánvalóan kivégzett ellenséges hadifoglyok mellett halad el Normandiában:
„Egy út menti árokban kilenc német holttestet láttunk: mindnyájukat hátulról lőtték fejbe, de még a homlokukat is átütötte a golyó. A teljesen szükségtelen, hidegvérű mészárlástól felfordult a gyomrom, Aspinwall hadnagy viszont – akit igazi úriembernek és az egyik legjobb tisztnek tartottam – az alábbi szavakkal fordult hozzám: „A lehető legjobb színben vannak!” Nem értettem, hogy lehet ilyen érzéketlen”.
Az előző történet is jól mutatja azt a naiv patriotizmust és azt a „mutassuk meg nekik” hozzáállást, mely különösen jellemző volt a frissen harcba vetett katonákra, akik ekkor még igazán lelkesedtek. A háború további szakaszában azonban már más érzelmi tényezők tették sokszor tulajdonképpen megengedetté, sőt elfogadottá a magukat megadó katonák megölését.
II. Folyamatos nyomás alatt – avagy célkeresztben a fehér zászló
A másik nagy jelentőségű tényező a katonák lelki állapota, vagyis az, hogy hogyan reagálnak a magát megadó katona látványára. Ez az a faktor, amit egyetlen német katona sem latolgathatott, hiszen nem ismerhette a vele szemben álló ellenséget. Sok magát megadó német halálát okozta a folyamatos stressz, aminek minden frontkatona ki van téve. Ilyenkor a katonák mindkét oldalon olyan felfokozott idegállapotban voltak, hogy elegendő volt csupán meglátniuk a feléjük tartó ellenség alakját, máris azonnal tüzet nyitottak rá. Ez egyrészt lehetett puszta reflex, amit a folyamatosan előtérben lévő túlélési ösztön generált, ám sok esetben más indokok húzódtak meg az első vonalban magukat megadó katonák megölése mögött.
Első helyen talán a tettetett megadástól való félelem jelenhetett meg. Erre főleg a tapasztaltabb harcosok körében volt példa, olyan helyzetekben, amikor az elfogott ellenségnek lehetősége adódott a szökésre, vagy kitörésre. Sok példa volt arra a nyugati fronton, hogy a magukat látszólag megadó német katonák csupán jobb tüzelőállást foglaltak a fehér zászló oltalma alatt, vagy megpróbáltak olyan közelségbe kerülni az amerikai állásokhoz, hogy kézifegyverekkel, kézigránátokkal támadhassák azokat. Az ilyen példák sarkallták arra az első vonalban harcolókat, különösen olyan esetekben, mikor megtapasztalták a velük szemben álló ellenség részéről ezt a fajta hadicselt, hogy minden magát megadó német katonára tüzeljenek. Jó példa erre Robert M. Bowen által megtapasztalt helyzet, amikor egy különösen véres és heves összecsapás során, egy tüzérségi tűzcsapás után több német katona is feltartott kézzel megindult az állásaik felé 1944-ben, Hollandiában:
”A bombázás befejeztével öt német feltartott kézzel megindult felénk. Nem lőttünk rájuk, amikor azonban az út menti mély árokhoz értek, leugrottak és kikerültek a tűzvonalunkból. Nagyon feldühödtünk, s (…) Howard Thornton néhány 60 mm-es aknavető-lövedéket zúdított az árokra. Később ott is találtunk néhány holttestet.
Wagner újabb sortüzet kért a célpont ellen, s amikor véget ért, fehér zászló lengett a gyümölcsösben. Hat német indult meg felénk és a mély árok irányába, de Rafferty emberei ezúttal lelőtték őket. A kertben nyilvánvalóan forró lett a talaj a németek számára, s az egész nap meg-megújuló tüzérségi bombázásunk közepette hol egyenként, hol párosával rohantak az árokhoz, vagy hátrafelé. Rafferty egysége pedig hol eltalálta, hol elvétette őket.”
Német hadifogoly regisztációja
Ebből a visszaemlékezésből is kitűnik, hogy a hadifogoly-státusz megsértése nem csupán egyik fél kiváltsága volt, és a magát megadó fél effajta „hadicselei” is megelőlegezhették a velük szemben állók későbbi viselkedését, egy olyan kiélezett helyzetben, mint a fent leírt helyzet, vagy akár egy közelharcba torkolló támadásban, ahol a magukat halottnak tettető, vagy éppenséggel súlyosan sebesült és mindenre elszánt ellenséges katonák ugyanolyan fenyegetést jelenthetnek, mint a többi harcostársuk. Így a félelem, amit egy megadásnak álcázott csapda jelenthetett, valós veszélyeket rejtett magában, ami egyáltalán nem könnyítette meg sem a magukat valójában megadni akarók dolgát, sem pedig a másik oldalét, akik egy ilyen helyzetben nem merték kockáztatni saját biztonságukat, és inkább mindenkire tüzeltek, akik élt és mozgott. A háború végére még maga Eisenhower tábornok, az Európában harcoló Szövetséges erők főparancsnoka is így írt magánlevelezésében: „én már csak azokat a németeket számolom, akiket már vagy eltemettünk, vagy pedig megadták magukat.”
A második ok, amiért sok német katonának a megadás után az életével kellett fizetnie maga a háború volt. Sok amerikai katona egyszerűen nem volt képes eljuttatni az első vonaltól gyakran mérföldekre lévő hadifogolygyűjtő pontokig a rábízott foglyokat. Ennek oka egyrészt a kimerültség volt, másrészt az odaúton mindenkire leselkedő veszélyek széles tárháza. Az amerikai katonáknak sokszor sem erejük, sem kedvük nem volt „hátra” vinni a foglyaikat, így a legegyszerűbb megoldást választották: az első adandó alkalommal megszabadultak tőlük. Ebben a döntésükben nem is annyira a személyes érzelmek domináltak, mint inkább a saját helyzetfelismeréseik. Ilyenkor a foglyokat csupán veszélyes és kellemetlen koloncnak tartották, akik miatt kockáztatniuk kell az életüket és hosszú, fárasztó utat kell megtenniük. Más esetekben a nagyszámú csoportokat tizedelték meg azért, hogy gyorsabb tempóra ösztökéljék a németeket, illetve azért, hogy jobban áttekinthessék őket, kevésbé legyen lehetőségük, illetve kedvük egy esetleges kitöréssel próbálkozni. Különösen mostoha körülmények között vívott csaták során, mint például a Hürtgen-erdőben lezajlott csatában szinte általánosan elfogadottá vált, hogy a hadifoglyok legnagyobb része egyáltalán nem jut el a biztonságot jelentő hátsó lépcsőkig. Az ilyen „kényelmi szempontból” végrehajtott kivégzéseket nagyon kevés esetben követte megtorlás, hiszen magukra a cselekményekre elhagyatott helyeken került sor, és az elkövetők számos kibúvót találhattak arra, miért érkezett meg kevesebb fogoly, mint amennyi elindult.
Sok esetben az amerikai katonáknak akkor sem volt lehetőségük segíteni a fogságba esett és esetleg súlyosan sebesült németeken, ha éppen akartak volna. Számos történet erősíti meg például azt, hogy a bekerített és rosszul felszerelt amerikai csapatok inkább végeztek a sebesülten kezeik közé került németekkel, mint hogy –a Genfi Egyezmény értelmében- megpróbálják a lehető legtöbbet megtenni értük. Ezt később a legtöbb veterán úgy magyarázta, hogy abban a helyzetben a kegyelemlövés volt a legtöbb, amit tehettek. Sokszor éppen maguk a sebesült németek könyörögtek a lövés leadásáért, hogy véget érjen a szenvedésük. Egy ilyen helyzetben, ahol mindkét fél tudta, hogy amit tesz szükséges, az előre lefektetett szabályok sokszor vesztették érvényüket.
Más helyzetekben előfordult, hogy felsőbb utasításra „szüneteltették” a hadifogoly-ejtést, ugyanis egyszerűen nem maradt elég ember a foglyok hátrakíséréséhez, őrzéséhez és kihallgatásához. Persze ezek a parancsok általában nem kerültek leírásra (egyetlen ismert eset kivételével, a németek által Malmédynél elkövetett mészárlás után), ám hallgatólagos beleegyezést jelentettek a Genfi Egyezmény megszegésével kapcsolatban. Ilyen esetekben, akárcsak olyankor, amikor egy járőrvállalkozás során ejtettek fogságba ellenséges katonákat, az amerikai harcosok hatalmas dilemma előtt álltak. Az egyik lehetőség a foglyok őrzése lett volna, amivel lecsökken az egység harcértéke, hiszen a harcoló állományból kell őröket kijelölni. A második a foglyok elengedése lett volna, ami magában hordozta annak a veszélyét, hogy újra szembekerülnek velük, ráadásul a foglyok olyan információk birtokába juthattak, amit a németek felhasználhattak az amerikaiak ellen. Így a harmadik, legdrasztikusabb megoldásként gyakran a hadifoglyok kivégzése merült fel, amit a szorult helyzetbe került amerikaiak a D-naptól a Rajnáig mindenhol előnyben részesítettek.
Számos tényező befolyásolta tehát az amerikai katonák hozzáállását, egy magát megadó német katonához a II. világháború nyugati frontján. Az eddigiekben mindig az egyéni elbírálást és azokat a helyzeteket igyekeztem bemutatni, ahol sokszor nem volt más lehetőség és a foglyul ejtő személyes biztonsága forgott kockán. A továbbiakban olyan helyzeteket mutatok be, melyek során más, merőben eltérő érzelmi folyamatok vezettek a szomorú végkifejletthez.
III. A bosszú, mint motiváció?
A legtöbb katona, aki részt vett fegyvertelen hadifoglyok kivégzésében, vagy akár csak szemtanúja volt ilyen eseménynek, a bosszúval magyarázza a történteket. Bosszú egy elesett bajtársért, vélt, vagy valós sérelmekért, a háború borzalmaiért, melyeket egyértelműen a szemben álló kiszolgáltatott ellenséges katonára lehet vetíteni. Ez a szemlélet sokáig tartotta magát és még sokáig fenn is marad a köztudatban, ám nem minden esetben fedi a valóságot. Mint a fentiekből is kiderült, az esetek többségében a hadifoglyok megölésének fő okai szorosan kapcsolódtak a gyilkosságokat elkövető egyén személyes biztonságához, kényelméhez. Ezek a tényezők semmiképpen sem férnek bele a „hirtelen felindulásból” elkövetett kivégzések kategóriájába, hiszen az elkövetők tudatosan, előre megfontolt szándékkal végeztek a lefegyverzett hadifoglyokkal. Természetesen ez nem igaz minden esetre, ám sokkal többször játszott kulcsszerepet a kivégzések végrehajtásában a józan helyzetfelismerés és a túlélési ösztön, mint a hirtelen lángra lobbanó féktelen harag.
Az érme másik oldalát jelentik azok az atrocitások, melyek során a bosszú tényleges szerephez jutott. Ezekben az esetekben az amerikai katonák (német, orosz és más nemzetiségű „kollégáikhoz” hasonlóan) általában nem elégedtek meg egy gyors fejlövéssel, a kivégzés módjaként. Ilyen esetekben előtérbe kerültek a sokkal brutálisabb halálnemek, mint a foglyok agyonverése, felakasztása, vagy megszégyenítése kivégzés előtt. A feldühödött amerikai katonák gyakran szembesítették az elfogott németeket az általuk megölt vagy megsebesített amerikai katonákkal. Ezek az esetek, bár szintén szöges ellentétben állnak a nemzetközi hadijog szabályozásaival, mégis elfogadhatóbb indokot szolgáltatnak a mai történészek, kutatók és egyszerű érdeklődők számára. Könnyebb szimpatizálni egy „bosszúálló hős” képével, melyet tovább erősítenek a médiában a világháborúval kapcsolatban megjelent filmek, könyvek és videojátékok, mint a „hidegvérű gyilkoséval” amivé minden frontkatona válik, amint elég időt tölt az első vonalban. A bosszú, mint motiváció egyébként is kétélű fegyver volt. Míg a harcban rendkívüli erőt és állóképességet biztosított a katonáknak, olyan helyzetekben, ahol józan mérlegelésre lett volna szükség, gyakran tragikus végkifejlettel járt. A bajtársak, vagy rokonok, közeli barátok halálát megbosszuló katonák ugyanis képesek voltak teljesen kiszámíthatatlanul viselkedni. Jó példa erre Stephen E. Ambrose Civil Katonák című könyvének egyik részlete:
„Volt egy fiatal közlegényünk, egy szelíd természetű 19 éves kölyök, akinek két bátyja esett el Normandiában. Ez gonosz démonná tette, valahányszor németet látott. Ha csak alkalma nyílt, mindet megölte, beleértve bármely hadifoglyot is. Öcsivel hátraküldeni egy hadifoglyot hadbíróság elé tartozó vétséggé vált.”
Az ardenneki csata alatt (…) a parancsnok írott parancsot akart küldeni az egyik századnak. Odahívta Öcsit, és rábízta a feladatot. „Öcsi ügetve nekivágott az utcának. Felbukkant a ház kapujában egy német, aki 72 órája rejtőzködött az egyik házban. Hajlongott, mosolygott, keze összekulcsolva a feje tetején.
”Kamerad! Kamerad!” (németül: bajtárs. A német katonák leggyakrabban használt kifejezése megadás közben)
Öcsi le sem lassított, még a lépést sem vétette el, de a pisztolyát előhúzta, és amikor elfutott mellette, szemből fejbe lőtte a férfit. A parancsnok káromkodott, és a földhöz csapta a sisakját; Öcsi megint lesújtott.”
Ebből az esetből is látszik, melyet számos másik is alátámaszt, hogy azok az indulatok, melyekre Hollywood –és sajnos sok történész is– előszeretettel hivatkozik, jelen voltak a harctéren. Szintén a személyes érzelmek vezették azokat a katonákat, akik különféle kényszermunkatáborok felszabadítása után kerültek szembe a nácik diktatúrájának áldozataival. Az ilyen táborok felszabadítása után nem ritkán valóságos hajtóvadászatok indultak a környéken fellelhető német katonák után, sőt gyakran a civil lakossággal szembeni erőszakosabb fellépésre is sor került, szerevezett formában csakúgy, mint egyéni kezdeményezésre. Általánosan elfogadott eljárás volt, hogy a felszabadított munkatáborok és megsemmisítő táborok körül élő civil lakosságot fegyveres őrizet és statárium kihirdetése mellett a holtak eltemetésére utasítottak. Az ilyen utasításokat végrehajtó amerikai katonák könyörtelen precizitással, és az erőszaktól sem visszariadva statuáltak példát a lakosságnak. Ez a cselekmény sem morálisan, sem pedig a hadijog tekintetében nem támadható, ám az szinte törvényszerű volt, hogy a táborok felszabadítása után napokig, vagy hetekig nem sikerült élő foglyokat ejteniük a felszabadításban részt vevő alakulatoknak. Sőt, sok esetben megalapozatlan fél-információk és szóbeszédek alapján, mindenféle bírósági tárgyalás nélkül végeztek ki olyan civil ruhás, vagy egyenruhás egyéneket, akikről egyáltalán nem bizonyosodott be, hogy közük lett volna a táborokban elkövetett szörnyűségekhez. Ez az önbíráskodás szintén heves érzelmi reakciókból táplálkozó bosszúvágyat takar.
Nem lehet megkerülni azt a nagyon általános véleményt sem, ami talán a legnagyobb mértékű ellenszenvet szülte a magukat megadó német katonákkal szemben. Ez pedig abban a viselkedésmintában gyökerezett, hogy a németek általában az utolsó töltényig harcoltak, vagy legalábbis addig, amíg a lehetőségeikhez mérten ténylegesen veszteségeket és késlekedést okozhattak az ellenségnek, ezt követően szinte magától értetődő egyszerűséggel tették le a fegyvert, és adták meg magukat. Ez az őrjítő precizitás, ami egyébként a német katonai szemlélet és neveltetés alapja is volt, hiszen a német katonákat úton-útfélen az „utolsó töltényig tartó küzdelemre” készítették fel, ez a hozzáállás dühítette fel az amerikai bakákat, akiknek teljesen más, mondhatni idealizált képük volt a háborúról, még akkor is, amikor már rengeteg csatán voltak túl. Amikor a németek az amerikaiak szemszögéből teljes kényelemben és a támadókhoz képest csekélyebb veszteségek mellett adták meg magukat, az amerikai katonák úgy érezhették, hogy „ki kell egyenlíteniük a számlát”, és muszáj gyakran tettlegességig fajuló erőszakkal válaszolniuk, a szerintük érthetetlen módon harcoló németekkel, akik egészen addig kemény ellenfélnek bizonyultak, ám hirtelen jámbor, sőt barátságos színben próbáltak feltűnni. Ez volt az a váltás, amit az amerikai katonák gyakran kétszínűségnek és gerinctelen viselkedésnek éreztek, és ami felbőszítette őket annyira, hogy képesek legyenek akár lelőni is az eléjük kerülő fegyvertelen németeket.
Radford Caroll, a 99. gyalogoshadosztály katonája világosan és tömören fogalmazta meg az ilyen viselkedéssel kapcsolatos aranyszabályt:
„Egy szabály volt, amit mi mind kötelezőnek tartottunk: A megadás harc nélkül rendben volt. De nem adhatták meg magukat, ha előtte lőttek ránk, különösen akkor nem, ha megöltek közülünk párat.”
Ezt az „aranyszabályt” az összes amerikai frontgyalogos ismerte, és be is tartotta. A probléma abból adódott, ha a németek egyszerűen „túl későn” adták fel a harcot. Ez persze nem igazolja az amerikaiak hadifogoly-gyilkosságait, de betekintést nyújt a frontkatonák életébe és belső értékrendjébe.
A másik nagy érzelmi motivációt az az érzés jelentette, hogy a német hadifoglyok számára vége a háborúnak, biztonságos és valóban kényelmes hadifogolytáborokban tölthetik a hátralévő időt, míg az első vonalban maradó amerikaiaknak továbbra is állandó életveszélyben, mocsokban és emberhez méltatlan körülmények között kell létezniük. Ezt a fajta féltékenységet jól példázza Zane Schlemmer ejtőernyős őrmester véleménye:
”Intenzív gyűlölet alakult ki bennünk akármi és minden ellen, ami német volt. Különösen nem szerettük hadifogolyként hátraküldeni őket. Nekünk ott kellett maradnunk elöl, és mindenkit utáltunk, aki hátramehetett biztonságos fedél alá, a melegbe. Ezért mindig elvágtuk a derékszíjukat, az ugrókésünkkel pedig belevágtunk a nadrágjuk ülepébe, így tehát állandóan kézzel kellett fogniuk a nadrágjukat nehogy lecsússzon. Megalázó volt a számukra, különösen a tiszteknek.”
Bár ebben a történetben nem jelenik meg a hadifoglyok megölése, mégis érezhető az az ellenszenv, amit a frontkatonák az ellenség, különösen a hadifoglyok irányába tápláltak.
Különösen intenzív gyűlölet alakult ki az ellenséges orvlövészekkel szemben. Az amerikai katonák nagy részének idealista felfogása volt a „tiszta háborúról” valamiféle nemes küzdelemnek fogták fel, sokszor még a legkegyetlenebb csaták után is. Ebbe a felfogásba meglepő módon nem fért bele az ellenséges mesterlövészek szerepe. Bár az amerikai oldalon is harcoltak mesterlövészek a világháború során, ahogy előtte és utána is, őket mégis valamiféle leleményes, ravasz és magasan képzett harcosoknak tartották, míg a német ellenpárjaikat lesből támadó gyáva alakoknak. Ez a kettősség vezetett ahhoz a jelenséghez, hogy alakulattól függetlenül a nyugati fronton harcoló amerikai katonák nagy része engesztelhetetlenül gyűlölte a mesterlövészeket. Roscoe Blunt, a 84. gyalogoshadosztály katonája így emlékszik egy német mesterlövész sorsára, aki mielőtt megadta volna magát megölt egy amerikai katonát:
”Körbevettük, és szinte teljesen egyszerre, egy hatalmas gyűlölet-kitörésként a szakaszomból mind belelőttünk egyet, majd leköptük a testét. Úgy gondoltuk, szemet szemért. Számos hasonló esetet követően kezdtem megérteni, hogy a német orvlövészek nem sűrűn esnek fogságba, hacsak a hírszerzésünknek nincs szüksége rájuk.”
Meglepő módon számos magas rangú amerikai katonatiszt is hasonló véleményen volt, így egyetlen orvlövészekkel szemben elkövetett atrocitást sem követett bármiféle felelősségre vonás az amerikai erők részéről.
Említésre került már az 1944. december 17-én elkövetett Malmédy-mészárlás néven elhíresült esemény, amikor egy 150 fős amerikai hadifogolycsoportot géppuskáztak le SS-katonák a belgiumi Malmédy városa mellett. Bár a körülmények a mai napig tisztázatlanok, az eset híre nagyon gyorsan jutott el a frontkatonákig, akik ezután egyenesen kötelességüknek érezték, hogy bosszút álljanak a német hadifoglyokon. Itt érkeztünk el a háború egyik legfontosabb és legsarkalatosabb hadifogoly-kérdéséhez, az elfogott Waffen-SS katonákkal szembeni bánásmódhoz.
A Malmédy mellett történt mészárlás helyszíne
IV. Német elitkatonák amerikai fogságban
Bár az eddig felsorolt két fontos tényező, a harctéri szükségszerűség és a nyílt bosszúvágy, többségében az egyének kulturális és mentális hátterétől függött, volt egy olyan közös nevező, amely minden olyan német katonára leselkedett, aki valamilyen különleges alakulathoz tartozott. A Malmédy-nél elkövetett tömeges kivégzést sem véletlenül említem meg sokszor, amikor az amerikai katonák német hadifoglyokkal szembeni viselkedését vizsgálom. Ez volt ugyanis az a fordulópont, amikortól a Waffen-SS kötelékébe tartozó katonáknak szinte semmilyen esélyük nem maradt a megadásra. Bár az amerikai katonák már jóval Malmédy előtt is tisztában voltak az SS-katonák harcértékével, sőt az általuk elkövetett atrocitásokról is értesültek, a belgiumi események után jutottak el olyan szintre, hogy a nyugati fronton harcoló amerikai csapatoknak SS-egyenruhában magát megadni akaró katonák szinte biztosan számíthattak arra, hogy nem érik el a fogolytáborokat.
Sebesült SS-tiszt amerikai fogságban
A Malmédy-mészárlás utáni hangulatot jól példázza a 81. gyalogoshadosztály egyik századában szolgáló két katona véleménye:
„Ha a K század viselkedése tipikusnak mondható (…) akkor a németek ezzel követték el a legnagyobb hibájukat a nyugati fronton… ez tömegmészárlás volt, és az SS-nek fizetnie kellett érte. Méghozzá súlyosan.”
Ebben a megalapozott, ám pontatlan gyűlöletben sokszor nem csupán azok az SS-katonák bűnhődtek, akik valóban részt vettek az egyes atrocitásokban, hanem például olyan harckocsizók, akiknek fekete egyenruhája, és halálfejes fegyvernemi jelzései a Waffen-SS-re emlékeztettek, vagy a német ejtőernyősök, akiknek jellegzetes, a német gyalogságétól eltérő felszerelése tévesztette meg az amerikai katonákat. Sőt, egyes esetekben német postások, vasúti dolgozók, vagy egyszerű civilek kerültek életveszélybe, akiknek ruházata megtévesztő lehetett az amerikai katonák számára. Sok esetben nem is annyira az SS-katonák tényleges harcértéke, vagy ténylegesen elkövetett bűneik miatt kellett meghalniuk, hanem csupán a „legyőzhetetlen” német harcos legyőzésének érzése miatt, hiszen a német propagandából áradt a Waffen-SS elit státuszának megerősítése, melyet a legkönnyebben az SS-katonák megölésével tudtak eloszlatni, akár akkor is, ha azok már megadták magukat. Persze a legfőbb indíték az SS-ekkel szembeni gyűlölet volt, melyet mind a harctéren tanúsított fanatikus harcmodoruk, mind pedig az ellenséges foglyokkal szembeni túlkapásaik tápláltak. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy nem csupán az SS-katonák működéséhez fűződnek civilekkel, vagy hadifoglyokkal szembeni atrocitások. Az viszont minden esetre biztosan kijelenthető, hogy míg a Malmédy-mészárlás előtt az SS-katonák sérelmére elkövetett atrocitások elszigetelt, helyi jelenségek voltak, Malmédy után szinte általános érvényűvé váltak a nyugati fronton szolgáló amerikai alakulatok körében. Az 1. gyalogoshadosztály egyik veterán tisztje például a koncentrációs táborokat idéző módszerrel válogatta ki azokat az SS-katonákat, akikkel végezni akart. Ahányszor nagyobb csoport német katona adta meg magát, ez a tiszt ott volt, és egyesével a felsorakoztatott katonákra mutatva ismételgette: „Téged lelövünk, te hátramész. Téged lelövünk, te hátramész”. A gondos szelektálás után megkérdezte embereit, hogy „akad-e önként vállalkozó”. Harold Smith közlegény szerint „mindig akadt valaki, aki lejjebb terelte őket az úton és végzett velük.” A tisztet sosem vonták felelősségre.
Elfogott SS-katona a 12. "Hitlerjugend" SS páncéloshadosztályból
Az SS-katonákkal szembeni egyik legkomolyabb háborús bűnre 1945. április 20-a körül került sor, amikor a 7. amerikai hadsereg alárendeltségébe tartozó 45. gyalogoshadosztály, annak is 108. gyalogezredéhez tartozó „E” század Nürnbergben harcolt. A hadosztály jelentése szerint:
”Az ellenség a falakkal körülvett „óvárosban” a végsőkig tartó ellenállásra szánta el magát… 3-4 fős elszigetelt csoportokban fanatikus elszántsággal harcoltak, míg le nem rohantuk őket. A tisztogató műveletekkel (mopping-up: katonai szakkifejezés a frissen elfoglalt terület teljes megtisztítására a megmaradt ellenséges erőktől) a 2215B jelű ponton végeztünk, amikor 200 ellenséges katona, akik egy csatornában kerestek menedéket, likvidálásra került.”
A „likvidálás” ebben az esetben a 200 SS-katona meggyilkolását jelentette. A várostól nyugatra található tömegsírt először röviddel a háború után maguk a nürnbergi lakosok mutatták meg a Nemzetközi Vöröskereszt egyik bizottságának, ám ekkor még érdemben semmi sem történt az ügyben. A fordulatra 1976-ig kellett várni, amikor törvényszéki orvosszakértők és egyéb szakemberek bevonásával minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a 17. „Götz von Berlichingen” SS Páncélgránátos-hadosztály 38. SS-páncélgránátos-ezredének I. zászlóaljához tartozó 200 katona tömegsírjára bukkantak. Az azonosítást megkönnyítette, hogy a holttestek között megtalálták a zászlóaljparancsnok, Kukula SS-Hauptsturmführer holttestét is. Az orvosszakértői vélemények alapján az áldozatok halálát közelről leadott lövések, valamint tompa tárgyakkal (valószínűleg puskatussal) a fejre mért ütések okozták. Az ügyben a nyugatnémet hatóságok merev elzárkózása és a körülmények tisztázatlansága miatt a mai napig nem született ítélet. Az ugyanis, hogy a 108. gyalogezred „E” jelű százada valóban meggyilkolta-e a 200 német hadifoglyot, kétséges, legalábbis az idézett jelentés tükrében, melynek folytatása szerint „néhány ellenséges katonát a 2215B pontra tereltek, ahol az „E” század később 200 hadifoglyot ejtett.”
A tények ismeretében, valószínűsíthető, hogy a 45. hadosztály 108. gyalogezredének „E” százada végzett a 200 SS-katonával, és valószínűsíthető, hogy ezt a 200 SS-katonát a megadásuk után ölték meg, legalábbis az orvosszakértői vélemények alapján minden jel arra utal, hogy az amerikai katonák tömegmészárlást hajtottak végre, amit a 45. gyalogoshadosztály napi jelentésében le is írtak. Ennek ellenére senkit nem állítottak bíróság elé az SS-katonák megölése miatt.
A másik igen megrázó ok, amiért az SS-katonákat megadás után is szinte mindig agyonlőtték, az a náci Németország legsötétebb rémtettében, a „Zsidókérdés Végső Megoldásában” való részvételük miatt érte az SS-katonákat. Amint a háború vége felé egyre-másra fedezték fel a koncentrációs- és munkatáborokat, az amerikai katonák nem csak szükségesnek, de teljesen jogosnak, sőt igazságosnak érezték, hogy a magukat megadó SS-katonákat megöljék. A táborokban tapasztalt borzalmak utáni azonnali „igazságtétel” egyik leghírhedtebb példája szintén a 45. gyalogoshadosztályhoz köthető, akik a dachaui koncentrációs tábor felszabadítása során kerültek először kapcsolatba a nácik rémtetteivel. Az esetre 1945. április 29-én került sor. A háborúnak minden kétséget kizáróan napokon belül vége volt. A dachaui KZ láger SS őrei is tudták ezt, és a táborparancsnok, Martin Gottfried Weiss vezetésével elmenekültek. A helyükre 200 Waffen-SS katonát vezényeltek az 5. „Wiking” SS páncéloshadosztály harcoló állományából, akiket még körülbelül 350 fővel egészítették ki az SS helyi katonai börtönéből, valamint magyar SS-önkéntesekkel. Ezek a katonák a náci lobogók helyére fehér zászlót húztak, és úgy várták az amerikai csapatok megérkezését. Az első amerikai katonák délelőtt 11: 00 körül érkeztek meg a táborhoz. A katonák a 42. és 45. gyalogoshadosztályokhoz tartoztak. A dachaui táborba elsőként belépő katonák a 45. gyalogoshadosztály 175. gyalogezredének „I” századához tartoztak, William Walsh hadnagy parancsnoksága alatt. A feladatuk az volt, hogy a tábort elérve szoros őrizet alá vegyék azt, és ne engedjenek senkit se ki, se be. A katonák a táborba vezető vágányokat követve elhaladtak 29 géppuskasorozatoktól átjárt marhavagon mellett, melyeknek alaposabb szemrevételezése során kiderült, hogy összesen 2 300 holttest van bennük. Welsh hadnagy így emlékezik vissza:
”Sosem láttunk semmit, ami akár csak megközelítette volna ezt. Hogy őszinte legyek, én akkor összeroppantam, leültem a földre, és zokogni kezdtem.”
Más katonákat is sokkolt a látvány. Peter Gallary, az „I” század egyik felcsere így emlékezett:
„Az összes emberemet elfogta a rosszullét, és mind őrülten hánytak.” Egy másik katona szerint „Egyes társaink átkozódtak. Mások kiborultak. De a legtöbben valósággal sokkot kaptunk attól az iszonyatos helytől.”
Az undort és a döbbenetet nagyon gyorsan düh és harag váltotta fel. „Öljük meg az összes rohadt gazembert!” „Nem kellenek élő SS-foglyok!” ordították a katonák. Mások suttogva adták tovább egymás közt: „Itt, ma nem ejtünk foglyokat.” Ahogy az amerikaiak közeledtek a táborhoz, négy magyar katona SS-egyenruhában indult meg feléjük, és tört angolsággal próbálták bizonygatni, hogy az amerikaiak oldalán állnak. Harold T. Moyer főhadnagy megparancsolta egyik emberének, hogy végezzen velük, mert biztosan a tábor őrségéhez tartoznak. A katona, Leath őrvezető habozott, és ekkor „az egyik srác, úgy emlékszem Pitt volt a neve, kikapta a kezemből a puskát, és lelőtte azokat a katonákat.” Ezután értek el a tábor kapujához, ahol egy német katona vöröskeresztes zászlóval, és karszalaggal, elindult feléjük, nyilván tárgyalási szándékkal. A felbőszült amerikai katonák, nekirontottak. A német az egyik marhavagonig jutott, ahol lelőtték. Ekkor az amerikai katonák rövid ideig tartó tűzharcba keveredtek az SS-katonákkal, aminek az SS-katonák gyors megadása, valamint a táborban őrzött rabok támadása vetett véget, akik rádöbbentek, hogy eljött a bosszú ideje.
Dachau: A Waffen-SS katonák megadják magukat
Az amerikai katonák látták, amint az SS-őröket „leteperik, puszta kézzel, vagy bármivel, ami a kezük ügyébe kerül, agyonverik, vagy egyszerűen csak darabokra tépik” Az esetek nagy részében az amerikai katonák csak elfordultak, és mentek a dolgukra tovább. Egyszer sem próbáltak közbelépni, sőt, három-négy SS-katonát ők maguk szolgáltattak ki a raboknak, majd miután a rabok már eléggé összeverték, agyon is lőtték a németeket. Rengeteg hasonló eset történt azon a napon, melyeknek nem csupán az SS-katonák, de a hajdani munkafelügyelők, a kápók is szenvedő alanyai voltak. Ezeket a rabok közül kiválogatott felügyelőket a tábor felszabadításakor maguk a rabok verték agyon puszta kézzel, vagy ásókkal. Sparks alezredes, sokkoló jelenetnek lehetett tanúja. A főkapu felé haladva valóságos karneváli hangulatban lévő foglyok nagy csoportját látta, akik ujjongva, puszta kézzel tépték szét társaikat. Mikor megkérdezett egy angolul is tudó volt foglyot, az mosolyogva válaszolta „Alezredes úr… épp most büntetik meg a besúgókat.”
Az amerikaiak nem csak nézői voltak, de idővel aktív részeseivé is váltak a bosszúhadjáratnak. Többen közülük lábon lőtték az SS-katonákat, majd a rabok közé lökték őket. Egyes katonák átadták fegyvereiket a raboknak, akik a bajonettekkel lejfejezték, a puskákkal pedig agyonverték volt kínzóikat. De Marzo közlegényt egy nagy csoport orosz fogoly vette körül, és mire észbe kapott volna, a rabok már el is vették a puskáját. Csak két lövést hallott. Két SS katona is holtan esett össze. Ekkor a közlegény visszaemlékezései szerint egy „szimpatikus amerikai tiszt” elvette az oroszoktól a fegyvert, és visszaadta De Marzonak a fegyverét, majd elsétált.
Egy másik katona szemtanúk beszámolói szerint jeep-jével nekipasszírozott egy SS-tisztet egy barakk falának. Sosem büntették meg érte.
Herbert Stoplmann, egy német katona, aki túlélte a tábor felszabadulását, így emlékezett vissza:
„A tábor amerikai ’felszabadítói’ az SS-ek családtagjait kiterelték a tiszti lakásokból, és felsorakoztatták a fal mellett. A férfiakat arccal a falhoz állították, és egyesével tarkón lőtték. Erre az anyák, ciánkapszulákat adtak a gyerekeiknek, és azt mondták nekik, akkor harapjanak rá, amikor az apjukat lelövik. Az amerikaiak 24 halott gyerek után abbahagyták a kivégzéseket.”
Mialatt a táborban elszabadultak az indulatok, körülbelül 30 SS-katonát, összegyűjtöttek és elkülönítettek a tábor falánál. Egy könnyűgéppuskás osztag őrizte őket, amikor is Hank Mills tizedes visszaemlékezése szerint a könnyűgéppuska kezelője célba vette a 30 felsorakoztatott német katonát, majd tüzet nyitott rájuk, és „mind egy szálig megölte őket”.
Loy százados a jeep-je mellett állva fogott el egy németet, aki lélekszakadva menekült. A mögötte rohanó amerikai katona üvöltve lökte az egyik barakk falának a németet, és eresztett egy egész tárat bele géppisztolyából kevesebb, mint fél méterről. Loy százados megpróbálta lecsillapítani a katonát:
„Közlegény. Maga nincs eszénél. Ez az ember hadifogoly volt.”
Mire a katona hisztérikusan üvöltve tépte ki magát a százados kezéből.
„Mindet meg kell ölni! Mindet meg kell ölni! Mindet meg kell ölni!”
Walsh hadnagy, akinek százada legelőször hatolt be a táborba, egy különítménnyel együtt a tábort járta, és SS-katonák után kutatott. Egyszer csak négy addig rejtőzködő német vette őket tűz alá. Az amerikaiak viszonozták a tüzet, és felszólították a németeket, hogy adják meg magukat. Az SS-katonák sorra elő is bújtak a fedezékeik mögül. Ekkor Walsh hadnagy egy marhavagonhoz kísérte őket, és pisztolyával mindegyiket lelőtte. Pruitt közlegény a parancsot sem várta meg, és puskájával agyonlőtte az egyik halálosan sebesült SS-katonát. Mint később mondta „sosem bírtam nézni, ahogy valaki szenved”.
Az amerikaiak hamarosan észrevették, hogy több SS-őr is a „B” őrtoronyban maradt. Bár ezt az SS-őrség parancsnoka is közölte az amerikaiak parancsnokával, a teljes káosz közepette az irányítás mindkét parancsnok kezéből kicsúszott (Az SS-különítmény parancsnoka a táborban vesztette életét). Az amerikai katonák tüzet nyitottak a toronyban lévő németekre, akik nem lőttek vissza. Ekkor az amerikaiak felrohantak az őrtoronyba, és leterelték onnan az SS-őröket, akiket ezután egy lengyel rab visszaemlékezése szerint: „Egy csatorna szélén sorakoztattak fel. Az amerikaiak átkutatták a németeket, ám ekkor ez egyikük mintha a fegyvere felé nyúlt volna, úgyhogy az amerikaiak tüzet nyitottak rájuk, és mindet megölték.”
Dachau: Halott SS-katonák a "B" őrtorony körül
Az események másik szemtanúja, John G. Bauerlein technikus tizedes máshogy emlékezett vissza:
„Az embereink, miután lehozták a németeket a toronyból, belökték őket a csatornába, majd tüzet nyitottak rájuk. Több mint egy tucatnyi német lehetett a vízben, ami vörössé vált a vérüktől. Én ezt látva elrohantam, elbújtam egy nagy kő mögé, és teljesen kiborultam.”
Dachau: Amerikai katonák egy volt rab segítségével húzzák ki a csatornába lőtt SS-katonákat a vízből.
Megdöbbentő módon az eddigi esetek során viszonylag kevés német hadifogoly halt meg. A legnagyobb mészárlásra csak ezután került sor. Az amerikaiak rátaláltak ugyanis a tábor kórházára, ahol az orvosok heves tiltakozása ellenére, a nemzetközi hadijog idevonatkozó szabályozásait semmibe véve, melyek a fegyvertelen hadikórházakat nem katonai célpontokként jelölik meg, közel 50 sebesült SS-katonát tereltek a tábor széntelepére, ahol Sparks alezredes egy géppuskával megerősített különítmény őrizetére bízta őket. Az alezredes pár percig figyelte, amint az SS-katonák felsorakoznak a katonái őrizete alatt, majd elindult szemrevételezni a tábor többi részét. Fél perc sem telt el, és rövid géppuskasorozatot hallott, amit puska- és pisztolylövések hangja követett. Visszarohant a széntelephez, ahol a géppuskakezelő, egy fiatal, 19 éves katona zokogva tüzelt az SS-katonákra. Sparks félrelökte a géppuskától, majd magyarázatot követelt. Az emberei elmondása szerint a németek elindultak feléjük. A fiatal katona, aki eddigre már a teljes idegösszeomlás szélére jutott ekkor nyitott tüzet a németekre, amihez több társa is azonnal csatlakozott. Az amerikaiak körülbelül egy tucat németet öltek, vagy sebesítettek meg.
Dachau: Sortűz a széntelepnél
A második, sokkal nagyobb szabású mészárlásra ugyanitt került sor, három órával később, ám eddigre már közel 350 SS-katonát, a tábor őrségének összes túlélőjét összegyűjtötték a széntelepre. Sparks alezredes ismét késve érkezett, a gépfegyvertűz hangjára. Mire odaért a széntelephez, a német katonák nagy része sebesült, vagy halott volt. A súlyosan sebesült német katonák könyörögtek az amerikaiaknak, hogy lőjék őket agyon, ám ők inkább átadták pisztolyaikat a foglyoknak, hogy azok végezzenek velük. Ez volt a dachaui koncentrációs tábor felszabadításának legvéresebb, végső aktusa. Másnapra a rend teljesen helyreállt a táborban. A vizsgálat azonnal meg is indult, ám még a halottak számát sem tudták pontosan megállapítani a kaotikus helyzet miatt. Egyes források csupán 17-re teszik azoknak a német áldozatoknak a számát, akiket közvetlenül az amerikaiak öltek meg, más források szerint több, mint 100 fegyvertelen SS-katonát végeztek ki az amerikaiak egyetlen nap alatt. Ilyen esetekben mindig felmerül a kérdés: Ki a felelős?
Dachau: Halott SS-katonák a „B” őrtorony lábánál
Dachau: Halott SS-katona a csatornában
V. Bűn, bűnhődés nélkül
1945. július 18-án, közel két hónappal az európai háború befejezése után Eisenhower tábornok parancsot adott, minden, az európai hadszíntéren hadbírósági tárgyalásokban érintett tisztnek, mely szerint:
„Azonnal kezdjék meg az alapos és mélyreható kivizsgálását annak, hogy történtek-e túlkapások, vagy gyilkosságok az ellenséges hadifoglyokkal összefüggésben a hatáskörükbe tartozó állomány részéről, vagy adtak-e ki valaha olyan utasítást, amely ezekhez a túlkapásokhoz, vezetett volna. Amennyiben szükséges, azonnal kezdjék meg a fegyelmi eljárásokat ezekkel az esetekkel összefüggésben.”
A főparancsnok arra hivatkozott, hogy „Amerika morális helyzetét nagyban aláásná, ha a hadseregünkben történt bűncselekmények felett szemet hunynánk, és az elkövetőket továbbra is megtűrnénk a sorainkban mindennemű büntetés nélkül.” A vizsgálattal megbízott C. B. Mickelwait hadbíró ezredes, öt hónappal később írásos jelentésben számolt be az Eisenhower tábornok, és George Marshal tábornok, vezérkari főnök vezetése alá tartozó, összesen 75 különféle parancsnokság által lefolytatott vizsgálat eredményéről. A vizsgálat összegzése szerint mindössze három esetben merült fel a hadifoglyokkal szembeni jogtalan fellépés megalapozott gyanúja, ami Mickelwait hadbíró szerint „elenyésző kisebbség, a vizsgált időszak alatt végrehajtott hadműveletek számát tekintve.” A vizsgálatban szintén résztvevő Charles L. Decker hadbíró ezredes véleménye szerint a hadifoglyokkal szembeni túlkapásokról keringő nagyszámú történet, csupán a „katonai folklór része, nem több, mint igazolhatatlan legendák és anekdoták gyűjteménye. Nagyrészük puszta kitaláció, vagy az ismert esetek egyszerű átköltése.”
A jelentés csupán az 5. páncéloshadosztály, a 99. gyalogoshadosztály és a 101. légiszállítású-hadosztály katonáinak túlkapásait említi meg, melynek során fegyvertelen német hadifoglyok vesztették életüket. Teljességgel figyelmen kívül hagyja az 1943-as Biscari-mészárlásról, melyet a későbbiekben ismertetek, vagy a dachaui koncentrációs táborban történtekről készült jelentéseket, hogy csak azokat említsem, melyek nagy sajtóvisszhangot és felháborodást keltettek. A jelentés szintén nem foglalkozik a Nürnberg mellett minden valószínűség szerint az amerikai 45. gyalogoshadosztály által 1945-ben meggyilkolt 200 SS-katona tömegsírjával sem, ami meglepő, tekintve, hogy az a napi jelentés is a vizsgálóbizottság kezébe kerülhetett, melyet már korábban ismertettem, és a 45. gyalogoshadosztály Nürnberg körüli harcaival foglalkozik.
Nem ez volt a 45. hadosztály egyetlen esete, amikor hadifoglyok megölése került szóba az ő tevékenységükkel kapcsolatban. Már korábban kifejtettem, hogy az amerikai csapatok az ellenséges mesterlövészeket és orvlövészeket nem tartották „kulturáltan” harcoló igazi katonáknak, és nagyon sok esetben készek voltak kivégezni őket. Erre a sorsra jutott az a 71 olasz és két német katona is, akiket a 45. hadosztály 180. gyalogezredének katonái, név szerint John T. Compton százados, valamint Horace B. West őrmester lőttek le. Mindkét incidensre a szicíliai Biscari repülőterének közelében került sor, 1943. július 14-én. Az első kivégzésekre közvetlenül azután került sor, hogy Compton százados emberei más alakulatokkal együttműködve elfoglalták a repülőteret, és összetereltek 36 olyan olasz katonát, akik a reptér körüli harcokban orvlövész-taktikával tizedelték az amerikai csapatokat, kifejezetten a sebesült társaik segítségére siető katonákat és felcsereket célba véve. A helyzetet súlyosbította, hogy több olasz katonát civil ruhákba öltözve fogtak el. Compton százados azonnal felállított egy 11 fős kivégzőosztagot, és mindenféle bírósági tárgyalás nélkül a helyszínen kivégeztette a 36 fegyvertelen olasz katonát. Az igazi problémát az jelentette, hogy rengeteg tanú volt az eseményre, és bár a Compton százados parancsnoksága alá tartozó katonák hallgattak az esetről, csak idő kérdése volt, hogy mikor vonnak felelősségre valakit a foglyok kivégzéséért. Az idő korán elérkezett, ugyanis már másnap, július 15-én megkezdődött a nyomozás, melyet a 45. hadosztály vezénylő tábornokának parancsára William O’Perry alezredes vezetett le. A nyomozás fényt derített a kivégzőosztag tagjainak kilétére (Blanks hadnagy, Jim Hair őrmester, Kern Jones őrmester, Freeland Douglas őrmester, Jack Wilson őrmester, Julius Thompson őrmester, John Carroll közlegény, Raymond Marlow közlegény, John Gazzetti közlegény, Earl Barnett közlegény, és Salcidu közlegény) és megállapította Compton százados kizárólagos felelősségét, mivel ő adott parancsot az olasz foglyok kivégzésére. A hadbíróság bűnösnek találta a 92-es számú hadicikkely értelmében, mely kimondja, hogy:
„Bármely hadijog alá eső jogi személy, aki gyilkosságot, vagy nemi erőszakot követ el, halálbüntetéssel, vagy életfogytiglani börtönnel sújtandó hadbírósági ítélet keretén belül. Nem büntethető hadbírósági ítélettel amennyiben azt az Egyesült Államok, vagy Kolumbia kerületén belül (Washington DC) követi el békeidőben.”
Az ítéletet végül nem hajtották végre, bár Compton százados tettét törvénytelennek ítélték, a századost végül mégsem ítélték el. Ennek fő oka George S. Patton tábornok hozzáállása volt, aki az első pillanattól „túlzónak” tartotta a vádakat, és kiállt a hadifoglyokat lelövő katonája mellett. Továbbá a védelem felhasználta Patton tábornok egyik lelkesítő beszédét, melyben „könyörtelen harcra” buzdítja katonáit, továbbá azt kérdi hallgatóságától:
„(az ellenség) megölte bajtársaitok százait, ezért pusztulnia kell. Vagy talán az ellenség csak addig ellenség, míg 200 yardra meg nem közelíted, és utána szépen megadhatja magát? Ó nem! A rohadékoknak meg kell halniuk! (…) mondjátok meg az embereiteknek, hogy bennük kell lennie a gyilkos ösztönnek. (…) Így érdemeljük ki a gyilkos elnevezést, és a gyilkosok halhatatlanok. Ha megtudják, hogy egy zászlóaljnyi gyilkossal néznek szembe, egy igazi gyilkos alakulattal, akkor kevésbé lesznek harciasak. Nekünk (tiszteknek) kell felépítenünk ezt a gyilkos hírnevet, és nektek kell az embereitekbe plántálnotok a gyilkos ösztönt, mire eljön az invázió ideje.”
Így (legalábbis a védelem érvelése szerint) a százados csak a kapott utasítások szerint járt el. A másik ok a már említett ellenszenv az orvlövész-harcmodorral szemben, bár ezt nyíltan nem mondták ki a tárgyalás során. Végül a századost felmentették a vádak alól, és áthelyezték egy másik ezredhez, ahol 1943. november 8-án bevetés közben elesett.
A másik eset, melyre ugyanaznap, pár órával később került sor, Horace T. West őrmester nevéhez fűződik, aki egymaga 35 olasz és két német hadifogollyal végzett, akiket az ő őrizete alatt küldtek el kihallgatásra. Ebben az esetben is sor került hadbírósági tárgyalásra, és az őrmestert saját beismerő vallomása alapján bűnösnek is találták. Életfogytiglani börtönbüntetése előtt megfosztották rendfokozatától, és kizárták az Egyesült Államok hadseregének kötelékéből.
Ismerve az Eisenhower tábornok által megindított vizsgálatok kiterjedését és méretét, jogosan merül fel a kérdés, miért csak három elszigetelt esetre derült fény? Ki tett igazságot például a dachau-i mészárlás ügyében? Miért nem kerültek többen hadbíróság elé a tetteikért, melyeket nyílt titokként kezeltek a hadsereg berkein belül? Ki volt a kerékkötője a katonai igazságszolgáltatásnak?
Sajnos nem minden felelőst ismerünk, de az biztos, hogy George S. Patton tábornoknak sok esetben volt beleszólása az ügyek végeredményébe. Ő volt az, aki a dachau-i mészárlással kapcsolatban bűnösnek talált katonák ügyét Bajorország kinevezett katonai vezetőjeként felfüggesztette, majd titkosította. Az iratokat 1991-ben oldották fel a titkosítás alól. A tanulságuk szerint öt elsőrendű vádlott, és közel egy tucatnyi másodrendű vádlott volt érintett az ügyben, mind a 42. és a 45. gyalogoshadosztály katonái, köztük Felix Sparks ezredes zászlóaljparancsnokkal, aki a dachaui események idején még csak alezredes volt. Ugyancsak Patton volt az, aki a Biscari-mészárlás kapcsán akaratlanul is segítséget nyújtott a 36 olasz katona teljesen jogtalan kivégzésére parancsot adó Compton századosnak. Sőt, amikor a tudomására jutott a tárgyalás híre, teljes mellszélességgel kiállt a katonái mellett. Természetesen nem lehet kizárólag a hírhedten kemény és ellentmondásos tábornok számlájára írni minden hadifoglyokkal szemben elkövetett atrocitás „eltussolását”. Legalább ekkora felelőssége volt az Eisenhower által kinevezett hadbírói testületnek is, amelynek tagjai nem tudtak, vagy talán nem is akartak fényt deríteni a hadifoglyokkal szembeni túlkapások valódi méreteire. Valójában lehetetlen igazságot tenni ebben az ügyben, hiszen még a fegyverük letétele után megölt német katonák száma is ismeretlen. Arra pedig, hogy minden egyes ügyet felderítsenek, már 1945-ben is kicsi volt az esély, ma pedig már egyenesen lehetetlen. Ettől függetlenül tény marad, hogy az Amerikai Egyesült Államok Európában szolgálatot teljesítő frontkatonái között általánosan elfogadott, vagy legalábbis megtűrt volt a magát megadó ellenséges katonák megölése, ami szöges ellentétben a nemzetközi hadijog által megszabott rendelkezésekkel.
A hadifoglyok meggyilkolásának pszichológiai hátterét a chicagói egyetemen 2009-ben megjelent tanulmány kutatja. E szerint a tanulmány szerint, az egyes harcosok hadifoglyokkal való bánásmódját, sőt harctéri viselkedését is négy pszichés fokozatra lehet lebontani, melyek szoros összefüggésben állnak a harctéren eltöltött idővel és az ott megtapasztalt élményekkel.
• Az első fokozatot az elfogadás, avagy beletörődés szintjeként jellemzik. Ez az az időszak, amikor a harcba frissen bekerült katonák rádöbbennek arra, hogy azok a szabályok, amik a civil életüket irányították, és amiket az alapkiképzésen megtanultak, a harctéren sokszor érvényüket vesztik. Ez szükséges velejárója a harctéri életnek. Ekkor fogadják el, hogy a halál mindennapos része a harcnak, és ekkor döbbennek rá először, hogy az emberi élet milyen keveset is ér a harctéren. Az újoncok ezt az élményt mind megtapasztalták, és a legtöbben képtelenek voltak szavakba önteni azt a heves érzelmi reakciót, amit mind átéltek, amint a gyakorlóterek és a hadsereg biztonságos és szabályozott világából a harctér teljesen új és nagyfokú alkalmazkodókészséget igénylő szituációiba kerültek. Ez jelenti egy katona számára a „gyermekkor végét” amikor a harctérről kialakult naiv és idealista elképzelések először kerülnek összeütközésbe a valósággal. Sokan ebben a szakaszban törnek meg, ők azok a katonák, akiket a hadsereg képtelen volt felkészíteni a harctéren rájuk váró pszichés megterhelésre.
• A második szintet a megkérgesedés szakaszának nevezik. A harcoló katonák ekkor szoknak hozzá a harcban elkerülhetetlen veszteségek látványához, a sebesültekhez, a harccal együtt járó zajokhoz, tulajdonképpen ekkor válnak a hadsereg számára is teljesen használható frontkatonákká, akik nehéz döntéseket is képesek lelkifurdalás nélkül meghozni. Legyen szó egy hadifogoly, vagy egy fegyveres ellenséges katona megöléséről, sebesült bajtársak hátrahagyásáról, vagy más nehéz, mélyen morális döntés meghozásáról, a katonák ebben a szakaszban már megtanulták, mi az, ami szükséges az életben maradásukhoz a fronton, és mik azok az egyébként elfogadott társadalmi, vagy jogi megkötések, melyeknek figyelmen kívül hagyása nagyságrendekkel megkönnyíti az életüket, és elősegíti a túlélésüket.
• A harmadik szint, az eldurvulás szakasza. Ebben a lépcsőfokban a katonák megkezdik süllyedésüket a morális, kulturális és egyéb irányelvek alá. Ez a fázis az, ahol a katonák szükségtelenül, csupán megszokásból is képesek gyilkolni. Az eldurvulás szakaszában a katonák készek és képesek bármire a feladatuk végrehajtása érdekében, ami a hadsereg szempontjából igen kívánatos, ám egyúttal roppant veszélyes stádium is. Ekkorra a katonák már túljutnak az erkölcsi és társadalmi megkötések és irányelvek követésén, sokkal közelebb kerülnek az ösztönvezéreltség állapotához.
• A negyedik, egyben utolsó szint a brutalitás, vagy kegyetlenség szakasza. Ekkor a katona mentálisan labilissá válik, cselekedetei kiszámíthatatlanná, ön-és közveszélyessé válhatnak kiélezett helyzetekben. A morális irányelvek legutolsó fékjei is kikapcsolnak. Ezek a katonák gátlástalanná válnak minden tekintetben. Ebben a mentális állapotban nem csak a feladatuk végrehajtása szempontjából használhatatlanok a hadsereg számára, de súlyos lelki sérüléseket is szenvedhetnek. Az ebbe a fázisba történő eljutást minden esetben nagyon erős érzelmi impulzus, vagy elhúzódó fizikai és mentális megterhelés előzi meg, mint a dachaui mészárlást elkövető katonák esetében. A brutalizációs szakasz fő alkotóeleme a bosszú, valamilyen vélt, vagy valós sérelemért. Ez a bosszú gyakran szadizmusba hajló kegyetlenséggel párosul, mint a dachaui események során is láthattuk. Egyes esetekben ez a lelki állapot gyakran a harctéri stressz-reakcióval párosulhat, ami olyan egyéneknél kialakult időleges pszichológiai problémát takar, akik hosszú ideig voltak kitéve a harctér intenzív megpróbáltatásainak. Legszélsőségesebb esetekben ez a probléma állandósulhat, és poszttraumás stressz szindrómaként jelentkezhet. Mindkét jelenség tünetei a kedvetlenség, kimerültség, lassuló reakcióidő, döntésképtelenség, határozatlanság. A II. világháború alatt a mentálisan kimerült, fásult katonákat „harctéri kimerültség”, „gránátnyomás” vagy hasonló ürügyekkel távolították el az első vonalból, mivel a hadsereg is belátta, hogy a testileg és lelkileg teljesen kimerült katonák használhatatlanok a csatatéren.
Ezekből a szakaszokból a legtöbb katona nem tapasztalta meg mindet. A többség a második, esetleg harmadik szintig jutott el. Carwood Lipton hadnagy, a 101. légiszállítású hadosztály katonája így magyarázza a jelenséget:
„Amikor az emberek ott vannak a harcban, mindenen eluralkodik annak elkerülhetetlensége. Ott vannak, semmit sem tehetnek, amivel ezen változtatni tudnának, tehát elfogadják a helyzetet. Azonnal érzéketlenné válnak a halál szagával, a holttestekkel, a pusztítással, a gyilkolással és a veszéllyel szemben. Az ellenség hullái vagy sebesültjei semmiféle érzést nem váltanak ki belőlük.
A saját sebesültjeik és elesett társaik holttestei csak futó benyomást gyakorolnak rájuk, és abban is megjelenik a diadal vagy a sikerérzet egy futó villanása, amiért nem ők fekszenek ott.”
VI. Német hadifoglyok amerikai táborokban
Mindezen atrocitások ellenére, többszázezer német katona jutott el az amerikai hadifogolytáborokig épségben. Az első nagyobb tömeges fegyverletételre 1943 májusában, Tunéziában került sor, amikor az Afrika Korps több, mint 100 000 katonája adta meg magát. Ennyi hadifogoly ellátására és elhelyezésére az amerikai hadsereg nem volt felkészülve, így adva volt a kérdés: mit kezdjenek ennyi fogollyal? A megoldást Eisenhower tábornok találta meg, méghozzá azáltal, hogy a német hadifoglyokat gondos válogatás után átszállították az Egyesült Államokba, ahol volt katonai támaszpontokon őrizet alatt tartották őket. A rendszer olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy 1945-re 425 000 német katonát tartottak fogva 700 amerikai fogolytáborban. A német katonák visszaemlékezései alapján a hadifoglyok élete kemény, de igazságos volt, gyakori és bőséges étkezésekkel, heti két filmvetítési lehetőséggel, sőt munkalehetőséggel is. Ezzel a megoldással kiválthatták a fronton harcoló katonák után maradt munkaerőhiányt, így az amerikai gyárakban az otthon maradt nők, valamint olasz és német hadifoglyok dolgoztak. A hadifoglyokat természetesen a haditermelésbe nem lehetett bevonni, ám konzervgyárakban, és különféle szántóföldeken, mezőgazdasági területen dolgozhattak. Az őrzésüket gyakran fekete katonák látták el, és egyébként is szinte napi kapcsolatban voltak az USA színes bőrű lakosságával, akiket a foglyok gyorsan megkedveltek.
Német hadifoglyok futballcsapata
Sok német és olasz hadifoglyot megdöbbentett a feketékkel szembeni szegregáció, ami a 40-es években teljesen megszokott és elfogadott volt az Egyesült Államokban. Például míg a foglyok a színházakban és a mozikban a nézőtéren foglalhattak helyet elkülönített (és természetesen őrzött) széksorokban, addig a feketékben kizárólag a számukra fenntartott karzati ülőhelyeken volt szabad helyet foglalniuk. Vagy említhetnénk az éttermeket, ahová feketéknek tilos volt a bemenetel, ám a német hadifoglyok ellen semmilyen kifogása nem volt az üzemeltetőknek. Szintén megdöbbentette a németeket például az, hogy a gyapotföldeken kiszabott napi kvóta a hadifoglyok részére csupán 100 font (azaz 45. 36 kilogramm) míg a színes bőrű munkások számára 250 font (113. 4 kilogramm) volt. A német katonák egyébként a munkájukért fizetést is kaptak, amit a táborok üzleteiben elkölthettek, vagy félretehettek későbbre. Sokan közülük úgy döntöttek, hogy az Egyesül Államokban akarnak maradni, egy részüknek sikerült is, de a többségüket a háború végeztével, 1946-ban visszatoloncolták Európába. A halálozási arány szintén jól mutatja a különböző nemzetek hadifogolytáborai közti különbségeket. Az amerikai hadifogságba került német katonák 0.15%-a halt meg az amerikai fogolytáborokban. Összehasonlításképpen a német hadifogolytáborokban tartott amerikaiak és angolok 4%-a halt meg a fogolytáborokban. Ez mindkét esetben elenyésző töredék, főleg ha azt vesszük alapul, hogy a keleti fronton fogságba esett szovjet katonák 57%-a halt meg a német hadifogoly- és/vagy koncentrációs táborokban.
Hadifogolytábor az Egyesült Államokban
Természetesen a fogolytáborokból többen kíséreltek meg szökést. Az egyik legnagyobb csoportos szökésre 1944 decemberében került sor, az arizonai Camp Papago Park hadifogolytáborból. A zömében német haditengerészeket tömörítő táborból 24 német fogoly szökött meg egy 54 méter hosszú földbe vájt alagúton át. Eredetileg 25-en akartak nekivágni, de egyik társuk, látva a karácsonyi menün felsorolt fogásokat, a maradás mellett döntött. A többiek nekivágtak, és sikeresen ki is jutottak – a Sonora-sivatag kellős közepére. Pár heti kóborlás után mindegyiküket elfogták, vagy maguktól visszatértek a táborba. Mint később elmondták, unalmukban próbálkoztak meg a szökéssel, és ők lepődtek meg a legjobban, amikor sikerült.
Nagyságrendekkel sikeresebb szökést valósított meg Georg Gärtner, aki a szökési kísérletek sorában utolsóként, 1945 szeptember 21-én jutott ki az új-mexikói Camp Deming hadifogolytáborból. Közel 40 évi sikeres bujkálás után, 1985-ben adta fel magát egy televíziós műsorban. Elárulta, hogy a szökésének oka az attól való félelme volt, hogy a háború után az amerikaiak kiadják a Szovjetuniónak. Mialatt az FBI egészen 1952-ig kereste, ő álnéven családot is alapított. 2009-ben kapta meg az amerikai állampolgárságot, így ő számít az utolsó német hadifogolynak az Egyesült Államok területén.
Rajtuk kívül csupán hét német katona próbálkozott meg szökéssel különféle táborokból. A legtöbbjük Georg Gärtner-hez hasonlóan attól félt, hogy visszatoloncolják Európába, ahol agyon kevés reményük lett volna az újrakezdésre. Ahogy Josef Bischof, volt hadifogoly mondta: „Amerikában hagynak annyit dolgozni, amennyit akarsz.”
Ám a növekvő német és egyéb tengelyhatalmi hadifogoly mennyiségének volt egy árnyoldala is. 1945 áprilisában a német hadsereg összeomlott, és tömegesen adták meg magukat az alakulatok. A helyzet kezelésére Eisenhower tábornok a 106. gyalogoshadosztályt vezényelte Németországba.
Volt olyan pillanat, amikor a hadosztály körülbelül 10 000 katonájára 330 000 német hadifogoly jutott. A túlzsúfolt németországi fogolytáborokban az amerikaiak minden igyekezete ellenére hamarosan járványok törtek ki, és nem tudtak mindenkit kielégítően ellátni sem élelemmel, sem szállással. James Bacque kanadai író vádolta meg először nyíltan az Egyesült Államokat, és Franciaországot, hogy tudatosan és tervszerűen éheztettek halálra közel egymillió német hadifoglyot a fogolytáboraikban, ám erre a mai napig nincs egyértelmű bizonyíték, sőt, független történészek bebizonyították, hogy az író a témával foglalkozó regénye pontatlan és hiányos.
Annyi bizonyos, hogy az amerikaiak lehetőségeit és eszközeit meghaladta a többmilliós nagyságrendű menekült és hadifogoly ellátása. Konkrétan több mint ötmillió német katonát, és közel hétmillió német civilt kellett a nyugati szövetségeseknek ellátniuk a háború végén, amihez további körülbelül nyolcmillió kitelepített egyén és kényszermunkás tartozott. Ez összesen 17-20 millió embert jelentett, akiknek az ellátására a nyugati Szövetségesek egyáltalán nem voltak felkészülve.
Német hadifogolytábor valahol Nyugat-Európában
Sok esetben, ezekben az átmeneti hadifogolytáborokban valóban mostoha körülmények uralkodtak, amit egyes őrök és tisztek kegyetlensége tovább súlyosbított. A foglyok valóban elégtelen higiéniai, élelmezési és egészségügyi körülmények között éltek, gyakran hónapokig fedél nélkül, szögesdróttal elkerített mezőkön. A foglyokat járványok is tizedelték, melyek ellen a táborok vezetői nem tudtak, és sokszor nem is akartak érdemben fellépni. Az embertelen helyzet 1945 augusztusában oldódott meg, mikorra az amerikai illetékeseknek sikerült megoldaniuk a táborok megfelelő ellátását, és csökkenteniük a foglyok számát azáltal, hogy folyamatosan rostálták ki közülük azokat a civileket, és egyéb nem harcoló státusú egyéneket, akik véletlenül kerültek be a táborokba. Ettől függetlenül az 1945 áprilisától augusztusig tartó időszakban számtalan német halt meg a mostoha körülmények, vagy az őrök kegyetlenkedései miatt a táborokban. A legmerészebb becslések is legfeljebb 10000-re teszik az ezekben a táborokban meghalt foglyok számát, ám a valósághoz legközelebb az 5-8 000 áldozat áll, akiknek a legnagyobb része a járványoknak esett áldozatul. Bacque állításaival ellentétben sem az Egyesült Államok, sem pedig Franciaország részéről nem volt kitűzött cél, egymillió német állampolgár tervszerű halálra éheztetésére. Továbbá nem létezett semmiféle átfogó megsemmisítési terv ennek a végrehajtására. Sokkal közelebb áll az igazsághoz az, hogy Németországot, ahogy Európa számos másik országát is az éhhalál szélére sodorta a világháború. Közel három évig volt szükség az elpusztított kontinensen a jegyrendszer érvényben tartására, míg az országok gazdasága újra be nem indult. Ez alól nem volt kivétel Anglia, vagy Franciaország sem.
Német hadifoglyok menete 1945.
VII. Összegzés
Cikkem indulásakor a pártatlanság és őszinteség szándéka vezérelt, melyet a témaválasztás is szükségessé tett. Nagyon nehéz, ha nem lehetetlen úgy írni egy ehhez hasonló témáról, hogy közben ne foglaljunk állást. Mégis igyekeztem folyamatosan a tények szilárd talaján maradni.
Összefoglalva elmondható, hogy az Amerikai Egyesült Államok hadseregének katonái, ugyanúgy emberekként viselkedtek a világháborúban, mint bármelyik másik nemzet katonái. A harctéren véghezvitt tetteiket nagyban befolyásolta az a szociális háttér, ahonnan jöttek, és az a környezet, amibe belekerültek. Számtalan esetben kerültek olyan helyzetbe, hogy egy magát megadó fegyvertelen ember sorsáról kelljen dönteniük. Ennek során egyénenként és a helyzettől, lehetőségektől függően változtak a reakciók. Sokan voltak, akik úgy döntöttek, betartják a hadviselés szabályait, és vállalták a kockázatát annak, hogy közel engedjenek magukhoz egy olyan embert, akinek a feladata ugyanúgy az ő megölésük volt, mint nekik az övé. Vállalták a hadifoglyok biztonságba helyezésével járó kockázatot és fáradtságot is.
Mások úgy döntöttek, hogy a saját biztonságuk, kényelmük érdekében végeznek a foglyokkal. Megint másokat a bosszú, a düh, vagy a háború kegyetlensége vezérelt mikor fegyvertelen katonákat öltek. Mindegyik esetre rengeteg példát lehet felhozni.
Az Amerikai Egyesült Államok Hadserege, mint a világ egyik legjobban felszerelt hadserege, szövetségeseivel karöltve megnyerte a II. világháborút. Ezt az egyszerű, és közismert tényt nem hagyhatjuk figyelmen kívül, amikor azokat a katonákat vizsgáljuk, akik a nemzetközi hadijoggal szöges ellentétben megölték a hadifoglyaikat. Ez az egyszerű tény nagyban befolyásolta az elkövetők megbüntetését, vagy annak elmaradását. Jelen írásomban egyetlen esetet mutattam be, melynek során az elkövetőt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték hadifoglyok meggyilkolásáért. Ezen kívül egyetlen másik eset ismert, melynek során, egy többszörösen büntetett előéletű, mentálisan sérült, súlyosan antiszociális amerikai katona több német hadifoglyot megölt, vagy megsebesített az Egyesült Államokban felállított egyik átmeneti fogolytáborban a háború után. A katonát a hadbíróság nem beszámíthatóvá nyilvánította, és bizonytalan időre pszichiátriai kezelésre és elzárásra ítélte. Az amerikai hadbíróságok, bár megpróbálkoztak az esetek nagyobb léptékű feltárásával, falakba ütköztek vezetői és végrehajtói szinteken is. Az minden esetre bizonyos, hogy a hadbírósági vizsgálóbizottság által kiemelt három esetnél többre került sor a nyugati fronton.
Jelen cikknek nem volt célja igazságot tenni, csupán igyekezett bemutatni azokat az érzelmi tényezőket, melyek az Amerikai Egyesült Államok hadseregében a nyugati fronton szolgáló frontkatonák arra vezették, hogy megöljék a magát megadó ellenséget. Remélhetőleg a cikkemet olvasók sem igyekeznek a sorok közé képzelni, vélt, vagy valós sérelmeket, mert ez a magatartás a leggyakoribb kiváltó oka annak, hogy egy fegyveres ember megöljön egy fegyvertelent. Csakúgy a csatatereken, mint békeidőben.
Mindent összevetve kijelenthetjük, hogy a nyugati fronton harcoló amerikai katonát ugyanazok az érzelmek vezérelték, amikor megölt egy fegyvertelen ellenséges katonát, mint bármelyik másik hadsereg bármelyik másik katonáját. Így valamilyen szinten egységes képet kaphatunk az akkori katonák érzelmi és lelkivilágáról, egy olyan szituációban, melyről Tom Gibson hadnagy, a 101. légiszállítású hadosztály veteránja így nyilatkozik:
„Szilárdan hiszem, hogy kizárólag a harcot megjárt katonának van joga megítélni egy másik frontkatonát. Csak ő tudja, mennyire nehéz megőriznie az elméje épségét, teljesíteni a kötelességét, és a becsületnek legalább valami nyomát megőrizve életben maradni. Muszáj megtanulnod megbocsátani másoknak – és magadnak – egyes elkövetett dolgokat.”
Német hadifogoly nem sokkal elfogása után
Források:
-Harris, Justin Michael: American Soldiers and POW Killing in the
European Theater of World War II. (2009. Texas State University-San Marcos, Dept. of History)
-http://en.wikipedia.org/wiki/Biscari_massacre
-http://en.wikipedia.org/wiki/Dachau_massacre
-http://en.wikipedia.org/wiki/Allied_war_crimes_during_World_War_II#Held_by_the_Allies
-http://en.wikipedia.org/wiki/List_of_POW_camps_in_the_United_States
-http://en.wikipedia.org/wiki/Other_Losses
-http://www.cyberussr.com/hcunn/for/us-germany-pow.html
-Ambrose, Stephen E.: Civil katonák Az amerikai hadsereg útja Normandia partjaitól az Ardenneken át Németország fegyverletételéig 1944. június 7. – 1945. május 7. ( GABO kiadó 2004. ISBN: 963 9526 85 1)
-Bowen, Robert M.: Vijjogó Sasok Között – a 101. légideszant-hadosztállyal Normandiától Bastogne-ig (Hajja & Fiai 2003. ISBN: 963 9329 61 4)
Írta: Kiss Dávid (Nix)
